Arról teszek tanuságot, amire emlékszem, és úgy ahogyan emlékszem... Harmadik osztályt végeztem, 9 és fél éves voltam, és kb. 36 kg volt a súlyom. Erre azért emlékszem, mert az év vége elõtt a mértékegységekrõl tanultunk, ezért hát meg kellett méretkezünk és le kellett mérjük lépéssel a falú egyik utcáját.
Fejlett, virgonc gyermek voltam... Naponta legalább egyszer fára másztam, valamirõl leugrottam, kõvel célba hajítottam és megbirkoztam ha, valaki csúfolkodott. Egyik délben, amikor unatkoztam - mert déltájban soha nem volt játszótárs, mivel mindenkit hazahívtak - felmásztam a hátsó kerítés hosszanti léceken, majd a kerítés tetején egyensúlyozva, elhatároztam, hogy nem mind mászok lefele, hanem leugrok... Azelõtt, még soha nem próbáltam meg egy nagy kerítés tetejérõl leugrani. Kb. 2 méter magasból ugorhattam gyepre, de amint földet értem, igen kellemetlen meglepetésben volt részem. Arra vigyáztam, hogy az állam be ne verjem a térdemben, de az ütközés ereje olyan nagynak bizonyúlt, hogy majd elszakadtak a combizmaim. Oldalra dõltem a füre és jajgatva súroltam a combjaimat, amíg el nem múlt a fájdalom. Ez arra volt jó, hogy megirmerjem korlátaimat...
Egyik délután szaladtam ki a gyepre a kulturház mögé, és láss csudát, a barátaim, akik mind fölöttem jártak az iskolában, mert hát õk szeptember elõtt születtek, azt találták ki, hogy felmásznak a kulturház padlására galambtojásért meg galambfiókákért. Felmásznak, felmásznak, de hogy másznak fel?... Hát kézzel-lábbal, a csupasz téglákon - világosítottak fel... A nagyobbak, a hatodikosok meg a hetedikesek már jártak fenn és hoztak is le tojásokat. Az egyik közülük épp akkor ereszkedett le nagy óvatosan...
Odamentem én is a falhoz és megfigyeltem. A cigánytéglák közül annyira ki volt porladva a malter, hogy egy gyerek ujja akár félig is befért a lyukba. Felnéztem és rögtön kiment az erõ a lábamból. Éreztem, hogy ez a mûfaj nem nekem való. Erre az egyik barátom elkezdett bíztatni meg csúfolni, hogy csaknem tojtam be... Mondta, hogy másszak fel vele, lépésrõl-lépesre.
- Nem nehéz - mondta - õ már egyszer járt is fent.
Elindultunk felfelé. Egy darabig nem volt nehéz, de amint közeledtünk a fal tetejéhez, egyre inkább kezdett remegni a kezem meg a lábam. Megálltam pihenni. A barátom egy ideig biztatott, majd otthagyott és továbbmászott. Amint felért a fal tetejére, felkapaszkodott az eresz alatt a padlásra. Én még másztam néhány fokot, egész közel az ereszig, s aztán megint elment az erõm. Lénéztem és éreztem, hogy nagy bajban vagyok. Tudtam, hogy se fel nem tudok mászni a padlásra, se vissza nem tudok mászni a földre... Kiment az erõ a végtagjaimból. Felmászni meg nem is nagyon akartam, mert el se tudtam képzelni, hogyan lehet majd onnan visszaereszkedni a falra. Ekkor eldöntöttem, hogy visszaugrok.
A maradék erõmmel megkapaszkodtam és jól megfigyeltem alattam lévõ terepet. A fal aljában volt egy kb. 1 m magas és 1,5 m széles kõjárat, amely az épület hátsó ajtójához vezetett, és amely legtöbb helyen gyepes volt. Én egy ilyen gyepes helyet választottam ki, és oda céloztam az ugrásomat. Eszembe jutott, hogy amikor a 2 m magas kerítésrõl leugrottam, mennyire fájt. Fel voltam készülve, hogy most nagyon meg fogom ütni magamat...
Elengedtem a falat, s eközben egy picit ellöktem magam a faltól, úgy, hogy a földet éréskor ne csapódjak a falnak. Majd zuhantam... Az ugrás egésszen úgy sikerült, ahogyan elképzeltem. A gyepes helyen landoltam, kb. 90 fokkal elfordulva faltól. Úgy értem meg a földet, hogy még fel se borultam, hanem talpon maradtam és azonnal felegyenesedtem. A fal magassága kb. 6 m lehetett, és én kb. 5 m magasból ugorhattam le. Leszaladtam a párkányról ilyedten, és visszafordulva, örömmel, csodálkozással néztem meg, hogy honnan ugrottam le. Az ütközés, amit éreztem, annyi volt, mintha csak 1 m magasból ugrottam volna le. Semmilyen ütközést, fájdalmat vagy rándulást nem éreztem sehol a testemen. Nem értettem...
Így elgondolkodva ballagtam a fûben a kertünk felé. Egyszer csak látom, hogy édesanyám rohan felém kiabálva, háziruhában. Lobogott a haja meg a ruhája és a nevemet kiabálta. Amikor odaért hozzám, megragadott, végigtapogatott, magához ölelt és azt kérdezte, hogy fáj-e valamim. Mondtam neki, hogy semmi bajom. Nagy szemeket meresztve, sápadtan tapogatott végig és ölelgetett. Mondta, hogy látta a konyha ablakából, amint mászok felfele a falon. Már késõ volt, hogy kifusson és megállítson, így hát végignézte, hogy mászok felfele... Amikor látta, hogy leugrok, azonnal kirohant, mert tudta, hogy ebbõl most nagy baj lesz...
Mai napig úgy emlékezem erre az eseményre, mint valami csodára. Nincs semmilyen magyarázat arra, hogy miért nem éreztem egyáltalán a több, mint 5 m-es zuhanás ütközését. A mostani hitemmel és ismeretemmel, csakis egy magyarázatom van: az õrangyalom fékezte az esésemet, hogy kõbe ne üssem a lábamat...
Nem ez volt az egyetlen eset, amikor az õrangyalom vigyázott rám, hogy kõbe ne üssem a lábamat. A cseresznyefán is ugyanez történt. De az, hogy az õrangyalunk vigyáz ránk, nem egy feltétel nélküli oltalom. Az õ védelme, szorosan összefügg azzal az igével, hogy: Ne kisértsd Uradat, Istenedet (Mt 4:7)...
Ima: Drága mennyei Atyám, hálát adok neked azért, hogy õrangyalt rendeltél mellém, aki vigyáz rám és bocsánatot kérek mindazért a rejtett gonosztetteimért, amellyel megszomorítottalak Téged és az õrangyalomat is. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése