Volt egyszer egy király aki hetente, egy bizonyos napon, körbejárta kiséretével a fõváros utcáit. Ilyenkor, ha látott egy szegény embert vagy egy koldust, odadobott neki egy aranypénzt. Egyik alkalommal, amikor így körbejárt a városban, meglátott egy koldust, aki ott ült a föld porában, mellette a szatyrával. A király leszállt a hintójáról és egész az kiséretével odament a koldushoz. Ekkor nem dobott oda a koldusnak egy aranyat, ahogyan szokta, hanem lehajolt hozzá és szótlanul eléje nyújtotta a kitárt tenyerét. A koldus meghökkenve nézte a király üres tenyerét. De mivel a király kitartóan tartotta a tenyerét, a koldus rájött, hogy a király nem adni akar, hanem kérni. Ekkor, zavarában, nem tudta, hogy mit tegyen. Mit adjon ő a királynak? Ott volt a szatyrában egy maroknyi rézpénz, amit összekoldult lisztre meg olajra. Kényszeredetten belenyúlt a szatyrába, kikotort egy rézpénzt és a király tenyerébe tette. A király megnézte a rézpénzt, megköszönte, majd kiséretével visszament a hintójához és továbbhajtott. A koldus zavarodottan ment haza... Este, amikor kiborította a szatyrát, a rézpénzekkel együtt egy aranytallér is kigurult az asztalra. A koldus meglepetten bámulta az aranytallért, majd megértette, hogy azt a királynak adott rézpénzért kapta. Ekkor a fejéhez kapott és sajnálkozni kezdett. Miért is nem adta oda a királynak az összes rézpénzét?... Igen. Így van az életben is… Amennyit odaadunk a miénkbõl Istennek, Õ annyit változtat arannyá, azaz romolhatatlan kinccsé. Adjuk hát át Istennek a szívünket, az életünket és mindenünket és Õ majd arannyá változtatja azokat...
