A cseresznyefán

Nem Vacsárcsiban láttam meg a napvilágot, de az Isten által teremtett nap gyönyörűséges fényére leginkább onnan emlékszem. Úgy öt és fél éveske lehettem, amikor a déli alvás után felébredve, kiszaladtam az iskola udvarára, mert hát mi az iskola hátsó felében laktunk. Azon a nyári délutánon olyan szépen sütött a nap, hogy az a mai napig ott ragyog a lelkemben.

Abban az időben örököltem bátyámtól a kék bársonyruhámat, amit ő már kinőtt. Sötétkék volt, szinte fekete, és szegélyezett. Az alsó része vállpántos rövidnadrág volt, míg a felsõ része, szép, kerekgalléros kabátka. Zsebek voltak rajta, ahová bedughattam a kezem, és ez volt az én vasárnapi, ünnepi ruhám. Ezért a vasárnapi ruháért sok szidást kaptam, de én egyáltalán nem bántam. Az az igazság, hogy meg is érdemeltem a szidast, mert mindig bepiszkoltam. Volt amikor zöldes lett a könyöke ha elbukáztam a fűben, és volt amikor nem tudom miért, de belemásztam a meszeshoróba, az oltott mészbe, derékig. De valahogyan “annya” - mert mi így szólítottuk édesanyánkat - mindig újravarázsolta a következő vasárnapra, és én megint benne díszelegtem, a kitűrt, fehér ingmandzsettákkal, fehér térdzoknival és a fekete, kerekorrú bőrszandálomban.

Mivel annya tanítónő volt, és már megjárta a hadak útját, vagyis az ötéves száműzetést az Úz völgyébe, mert a pappal kártyáztak, ezért aztán a párt miatt nem járhattunk a vasárnapi misére. Egyszer szöktem el hittanórára, de kaptam is annyától egy olyan verést a drótporolóból, hogy máig nem felejtettem el. Ekkor szenvedtem én vértanuságot, mert sem én, sem annya nem akartuk ezt a verést, de muszály volt ott, elől az udvaron, hogy lássák a szomszédok...

Szóval, mivel nem járhattunk a vasárnapi misére, ezért a vasárnapjaink azzal teltek, hogy későn keltünk és együtt reggeliztünk. Aztán szerre megfürödtünk a nagy tálban, majd vasárnapi ruhába öltöztünk. Mi gyermekek, rögtön hátraszaladtunk a kertbe, és a kerten át a kulturház mögötti gyepre. Akkorra már kijöttek a falubeliek is a miséről, és a gyerekek mind ott voltak a gyepen. Ez így ment délig, amikor aztán mindenki hazaszaladt ebédelni...

Vasárnap mindig együtt ebédeltünk a szép fehérabroszos asztalnál, és mindig ünnepi hangulat volt, kivíve, ha apja meg annya össze nem vesztek a főzés miatt, vagy valamelyik étel ízesítése felett. T.i. apja nagyon szeretett kontárkodni a konyhában, a kályha körül, és ebből elég gyakran kiabálás lett.

Délután, majdnem mindig vendégeink voltak. Az asszonyok a nagyszobában beszélgettek, míg a férfiak a konyhában kártyáztak. De volt olyan is, hogy sakkoztak, vagy focimeccset néztek. Apja jól sakkozott, és nagy focirajongó volt. Ráadásul, a faluban, csak két családnak volt TV-je, és abból az egyik a miénk volt...

Egy ideig hallgatóztam, hol a férfiak asztala mellett, hol az asszonyok asztala mellett, de végül csak megúntam, és kimentem szétnézni, hátha találkozok valamelyik pajtással. De sajnos, nem tudom miért, vasárnap délután mindegyik úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. 

Unatkozva mentem hátra a kertbe és keresgéltem a gyümölcsfák alatt, hátha találok egy korábban beérett gyümölcsöt. Volt ott nyári alma, mézkörte, császárkörte, meggy, és egy szál cseresznyefa is. Jókora nagy cseresznyefa volt, és lett is rajta mindig termés, de csak ritkán pirosodott meg a cserenye. Valahogyan, amikor már alig volt egy kicsit piros, vagy lelopták, vagy a madarak leették, de ritka volt, hogy egy-két jól beérett cseresznyét találjak rajta.

Amint odaértem a cseresznyefa alá, s nézegettem felfelé, hát megláttam néhány jól beérett szemet. Láttam, hogy párosak is, pont fülbevalónak valók. Kinézem magamnak, hogy miként is jutahatnék fel oda, és hogyan érhetém el. Uccu neki, egy-kettő, és máris fent voltam az elágazásnál. Felmásztam az egyik főágon, és kiléptem egy karnyi vastag ágra. Az egyik kezemmel fogózkodtam, míg a másikkal nyújtozódtam a cseresznye után. Egyszer csak megcsúszott a bőrtalpú szandálom a zsenge kérgű cseresznyefaágon és zuhantam... 

Már elég sokat mászkáltam, és tudtam, hogy ezt nagyon elszúrtam. Nem is kapálóztam, hanem lesz, ami lesz, behúnytam a szemem, és vártam, hogy huppanjak a földön. Tapasztalatból tudtam, hogy fájdalmas lesz az esés ebből a magasságból. Korábban csak a nagyobb kerítés tetejéről ugortam le, és majd megszakadt a combizmom. Szóval behúnytam a szemem és vártam a huppanást. Vártam, de nem történt semmi… Kinyítottam a szemem, s hát láss csudát, fogtam a két kezemmel azt a ágat, amelyen korábban álltam, és amelyről lecsúsztam. Valahogy megfogtam az ágat, mintha elkaptam volna estemben, de nem emlékeztem arra, hogy megfogtam volna...

Amint felocsúdtam az ámulatomból, sokat nem gondolkodtam, hanem a lábammal elkaptam a fa törzsét, bevontam magam, és hamar lekúsztam a fáról. Álltam a fa alatt és értetlenül néztem arra az ágra, amelyről lecsúsztam, és amelyen aztán ott csüngtem. Nem értettem. Le kellett volna esnem, és mégse estem le… Hamar beszaladtam a házba, ahol persze rögtön megszidott annya, hogy már megint fekete a fehér ingmandzsettám, pedig alig néhány órája adta rám a vasárnapi ruhát. Én csak hallgattam. Nem mertem elmesélni neki, hogy mi történt velem, mert féltem, hogy kapok a fenekemre.

Hamar elfelejtettem az esetet, de rövid időn belül, talán már a következő vasárnap, pontosan ugyanez történt meg még egyszer velem. Megint felmásztam a cseresznyefára, és megint lecsúsztam az ágról. Ekkor is arra ocsúdtam fel, hogy ott csüngök egy ágon, annélkül, hogy tudtam volna miként fogtam azt meg...

Csuda egy dolog - gondoltam akkor magamban. Soha nem estem le egyik fáról se, és erről már kétszert is... És ráadásul, ott csüngtem az ágon, annélkül, hogy emlékeznék arra, hogy miként ragadtam meg. Nahát… Többet nem mászok fel erre a fára...

Több mint 30 év múlva, amikor a közösségben a születésnapomon köszöntöttek az ároni áldással, egy olyan igekártyát kaptam, amelyen egy gyerek van a fa ágai között. A rajta lévő ige nagyon megérintett, és a kép eszembe juttatta, hogy mi történt velem gyerekkoromban a cseresznyefán...  

A születésnapomra szánt ígerész, amellyel köszöntöttek a következő volt:

(Róm 8:28) Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.

És a képen a (Jer 31:3-4) volt:

(Jer 31:3-4) Örök szeretettel szerettelek, ezért megőriztem irántad irgalmasságomat. Újra felépítelek és te felépülsz.

Hiszem, hogy az őrangyalom tette ezt velem. Ő mentett meg Isten akarata szerint, mégpedig kétszer is egymás után, hogy emlékezzek erre az esetre, és ne legyen kétségem... Ez egy olyan élmény volt, mint amikor az apostolok megtapasztalták Úr Jézus színeváltozását. Csak az tudja, hogy milyen az igazán, aki  megtapasztalta. És ez a megtapasztalas a hit erősítésére szolgál, a későbbi megpróbáltatásokban...

Ima: Draga jó mennyei Atyám, áldalak és magasztallak jóságos gondviselésedért. Add, hogy valóra váltsak mindent, amit velem terveztél. Ámen.