A kivülálló

Tíz éves koromig egy gyönyörû helyen éltem. Egy csodálatos, kis csíki faluban, a falu masszív iskolaépületében laktunk. Édesanyám volt az iskolaigazgató és tanítónő, és édesapám volt a helyi kõbánya felügyelõ tehnikusa. 

Az óriási akácfáktól beárnyékozott iskolaudvar hátsó kiskapuja a hangulatosan csobogó patakra nyílott. Az iskola kertjében, nyáron, roskadoztak a fák a gyümölcsöktõl. Reggeltõl, sötétedésik, tele volt az udvar és a kert a barátainkkal. Délelõtt, a szünetekben és délután, a leckék után, mindig csapatokban játszottunk az iskola udvarán meg a kertben. Indiánosdit, háborúsdit, bújócskát, nyílazást, parittyázást, futbalt és még sok más egyebet játszodtunk. Aztán egy szép nap, bejelentették a szüleink, hogy beköltözünk a városba. Ekkor kezdõdött el az én útam "Édentõl keletre"…

A városban, egy szerény albérletbe költöztünk. A szüleim munkába mentek. A bátyámnak már voltak ismerõsei, de én ott maradtam egyedül a szûkös udvaron. Nem ismertem sem a helyet, sem az utcát, sem a várost. Féltem, mert úgy tudtam, hogy a városban el lehet tévedni… A mozgásterem nagyon leszûkült és magányos lettem. Észrevétlenül megismertem a félelmet, ami fizikailag is kihatott rám. Néhány napig a székletem nyálkás és gennyes lett, de én csak hallgattam. Senki sem figyelt rám, mert mindenkinek megvolt a maga gondja...

Beírattak a legközelebbi iskolába, a román lícemumba. Volt ott egy magyar osztály is az alsó tagozaton. Mivel ehhez az iskolához volt közel a régi tisztviselõtelep, ezért elég sokan voltak az osztályban, törzsgyökeres, módos család gyerekei. 

Én már csak a negyedik osztályba cseppentem be, és ráadásul, egy tõrõl vágott, falusi gyerek voltam. Ezért aztán úgy néztek rám, mint egy csavargóra. Erre persze, rátett egy lapáttal a furcsa nevem is, amit már akkor sem tudtak hová tenni, mint ahogyan ma sem. Na, még csak te hiányoztál innen. Most már harminchat lett az osztály létszáma...

Az osztály kegyeltjei, a tanítónénivel együtt, világosan éreztették velem, hogy nem fogadnak be, és ki nem állhatnak. Nemsokára elfogyott a tûrelmem és egy idõ után, legalább hetente egyszer, valakit jól megvertem. Nem is volt a magaviseleti jegyem nagyobb kilencesnél, de az átlagom is kilences volt, ami elég jónak számított az osztályban.

A negyedik osztály után, a nyári vakációban, elkezdett édesanyám ijesztgetni, hogy õsztõl román osztályba ad. Én egyáltalán nem akartam, de tudtam, hogy nem sokat számít az, hogy én mit akarok. Édesanyám hazahozott egy román, negyedikes történelemkönyvet és odatett, hogy olvasgassam. Hátha lesz belõle valami román tudás. 

A nyár eltelt, de az elsõ oldalnál nem jutottam tovább. Egy szót se tudtam románul, de õsztõl kellett menni román iskolába. Az elsõ iskolai nap, elmentem a román líceumban és elég könnyen megtaláltam az V. A. osztály tantermét. 

Volt néhány gyerek, akit már ismertem látásból. Érezve a román tudatlanságom bűnösségét, hátraosontam a leghátsó padba és ott leültem valaki mellé. Egyszer csak bejött az új tanítónéni, akit most már osztályfõnöknek kellett szólítani, és aki sokkal szigorúbb volt, mint a régi tanítónéni. 

Egy nagy darab, vöröskontyos, igencsak kiabálós tanárnõ jött be. Szerre szólított mindenkit és amint megértettem, mindenkitõl kérdezte az adatait. Válaszolni kellett arra, hogy hogy hívnak, mi a lakcímed, kik a szüleid, mi a foglalkozásuk stb., de persze románul. Amikor hozzám ért, felálltam és válaszoltam a kérdéseire, de magyarul. Elõttem ûlt egy gyönyörû, barna szemû kislány, aki fordított is, meg súgott is nekem. Megpróbáltam elmakogni románul is a válaszokat. A harmadik kérdés után, az oszi elkezdett üvöltözni és azt mondta, hogy menjek a magyar líceumba. Ott vannak magyar tanárok és õk majd megtanítanak engem. T.i. a magyar líceumban is volt egy román osztály és ott a tanárok egy része magyar volt. Nem sokat teketóriázott, hanem kidobott az osztályból.

Így az én elsõ V. osztályom kb. félórát tartott. Ott álltam egyedül, kidodva, tanácstalanul, a nedves folyosón, amelyet éppen akkor mosott fel a takarítónõ. Sajnálkozva tudakolta, hogy ejsze kidobtak. Mondtam, hogy igen. Ne búsulj, vigasztalt sajnálkozva. Majd elmész a másik iskolába.

Hazamentem és néhány napig megint ott õgyelegtem magányosan a szûkös udvaron. Édesanyám ingázott, édesapám is valahol terepen volt. Végül bátyám vitt fel a magyar líceumba és íratott be az ottani román osztályba. Ez egy olyan osztály volt, ahová a jöttmentek gyerekeit gyûjtötték össze. Volt itt rendõrgyerek, vasútas gyereke, katonatiszt gyereke, árvaházi gyerek, stb. Elég hamar beilleszkedtem és három hónap alatt annyira megtanultam románul, hogy a húszas létszámú osztályban, negyedik tanuló lettem...

Nagyon megszerettem a magyar líceumot, a hatalmas iskolaépületet, és egy-két társammal együtt ott szerettem volna maradni a magyar felső tagozaton. A szüleim hallani sem akartak róla. Nem azért írattunk eddig románba, hogy pont a líceumban, magyar osztályba menj vissza. Na jól van... Akkor megint vissza kell menni oda, ahonnan négy évvel ezelõtt kipenderítettek. 

Beíratkoztam az iskolaba és õsszel, szeptember 15-én, megjelentem az iskolaév megnyítóján. A rendezvényen, az osztályok, a négyszögben várták az iskolaév megnyító beszédét. Könnyen rátaláltam az osztályomra és odaálltam a sor végére. A többiek már egy összeforrott társaság voltak, mivel együtt jártak V-VIII-ban. Egybõl felismertek, hogy én vagyok az, akit a négy évvel ezelõtt elküldtek. Furcsán méregettek. 

Egyszer csak megérkezik az osztályfõnök. Hát kit látnak szemeim? Megint csak az a vöröskontyos, mérges tanárnõ jön. Végignézett az osztályon. Amikor megakadt a szeme rajtam, egybõl elkezdett üvölteni. Hát te megint itt vagy?!!!... Na, ez ismét jól kezdõdik - gondoltam magamban. Hát, ahogy kezdõdött, úgy folytatódott. A román sovinizmus, elegyítve a kommunista ideológiával, megtette a hatását. Kb. fél évig, az osztály zöme, nemcsak, hogy szóra nem méltatott, de két méteres ívben kikerültek engem a szünetek alatt. De aztán szép lassan megszoktak… 

A tizenkettedik osztályban már annyira felküzdöttem magam, hogy III. tanuló lettem és az éretségin évelsõ. Bejutottam az egyetemre is, és akkor már én voltam a vöröskontyos oszi büszkesége. De addig, három éven át, hetente üvöltözött rám, kivörösödve, gyûlöletet fröcskölve.

Bejutottam az egyetemre és õszre vártam a behívót a katonaságba. Aztán megkaptam a behívót és megérkeztem Kolozsvárra az alakulatba. Ötvenen voltunk a kompániában, mind ugyanarról az egyetemrõl. 

Az elsõ hónap, az eskütételig, hamar eltelt. Nem volt sok idõ gondolkodni. Egyszer aztán kivittek az udavarra és megjelent egy kontrainformációs ezredes, aki azt kérte, hogy mindenki, akinek rokona van külföldön, lépjen elõre. Volt egy-két eset, akiknek külfödön voltak rokonai. Nekem is eszembe jutott addig, hogy édesanyám nõvére Budapesten él. Én, a naiv, azt gondoltam, hogy ezek mindent tudnak. Így hát én is elõálltam. Ki gondolta volna a kommunizmusban, hogy egy budapesti nagynéni nagyobb gond, mint egy amerikai nagybácsi? 

Ettõl kezdve megváltozott az életem a kaszárnyában. Napról-napra szembesültem azzal, hogy csíkban milyen hidegben bújik ki a gyerek az anyjából, és hogy miért olvasom édesanyám leveleit magyarul. Amint rám került a sor a WC szektorban, az nálam is maradt a leszerelés napjáig. Ötven ember után takarítottam az ürüléket, négy török WC-ben, egy vízslaggal és egy elkopott seprű nyelével, nyolc hónapon keresztül. A nyolc hónap alatt megtapasztaltam a sovinizmus különféle formáit: megkülönböztetés, megfélemlítés, utasításokkal való szekírozás, hazautazási engedélyektõl való megfosztás, stb. És nemcsak a tisztektõl, hanem néha, a leendõ egyetemista kollegáktól is. Amikor leszereltem, azt éreztem, hogy ezekkel az emberekkel nehéz lesz nekem az egyetemen egy szobában lenni...

Megint eljött az õsz. Kellett menni Jászvárosba egyetemre. Azt se tudtam merre nyílik az ajtó. Az elsõ napi gyúródásában, arra gondoltam, hogy oda megyek, ahová beosztanak. De ott már mindenki egyezkedett, szobatársakat kerített magának. Amint ott toporogtam, megszólított egy kedves, csíki fiú. Látta, hogy nincs senkim, így hát meghívott a szobájukba. 

Én már az ötödik voltam a négyszemélyes szobában, amelybe be volt téve még egy plusz ágy. Habár kezdetben gond volt, hogy odamentem, valahogy csak megtûrtek. Az egyik szobatárs, egy egész napot töltött el velem úgy, hogy nem szólt hozzám egy mukkot se. Se a köszönésemet nem fogadta, se nem válaszolt a kérdéseimre. Késõbb is, nagyjából egy fél évig, ugyanezt a sportot ûzte... Sosem tudtam meg, hogy miért tisztelt meg ennyire a megvetésével, de azt sejtem, hogy a román nevem miatt. Késõbb, azt hallottam, hogy még azt is hiresztelék rólam, hogy besúgó vagyok. A lényeg az egészben az volt, hogy ha a szobatársaimmal voltam, ha a csoporttársaimmal voltam, mindig “outsider” voltam. Valahogyan, mindig sikerült a kivülálló, kirekesztett pozícióba kerülnöm...

Az egyetem után hazakerültem és ez a kirekesztettség egy ideig eltûnt az életembõl. Megházasodtam és családom lett. Nem is gondoltam többé a régi kellemetlenségekre. Ritkán éreztem, hogy a feszült helyzetekben szorongok, de fiatal voltam és bírtam...

A masodik munkahelyemen, amikor a pálinkatiszteletet vittem be, akkor a fõnököm elsõ kérdése az volt, hogy akkor én, most már mi is vagyok tulajdonképpen. Román vagy magyar? Amikor hittel és becsülettel kezdtem dolgozni, akkor azt mondták, hogy "haggyuk a gyereket, hadd erõlködje ki magát...". A se nem román, se nem magyar, se nem hucut, se nem feketézõ, se nem csaló, se nem korrupt, se nem iszákos, se nem dorbézoló, hitérõl tanuságot tevõ, templomba járó emberke, akinek még ráadásul az is a dolga, hogy a szabályok betartását ellenõrizze, elkerülhetetlenül outsider lett. Itt is szerencsésen megtaláltam az kívülálló pozíciómat...

Miután megtértem, nemsokára az Úr elvezetett az egyházba. Kezdtem segítkezni a plébánián. Egyszer csak hallom, hogy az öreg főesperesünket nyugdijazni fogják. Miközben gyakran segítettem a sekrestyés asszonynak a templom körüli dolgokban, egyszer csak odahaza csenget a telefon. Az öreg főesperesünk hívott fel, hogy szeretné, ha segítenék neki valamiben. Arról volt szó ugyanis, hogy egy nagyobb szertárt, ahová egy rakás tönkrement kacat volt elraktározva, ki kellett hordani a szemétre.

Amint ott dolgozok, megkérdezi a főesperes úr, hogy nem vállalnám-e el a gondnokságot. Habár naiv vagyok az élet dolgaiban, de azért rögtön rájöttem, hogy itt nem egy megbízatásról vagy megtiszteltetésrõl van szó. Rögtön felfogtam, hogy most oda kell állni a beteg, legyengült, öreg pap mellé, hogy tisztességben, emelt fõvel tudjon elszámolni és nyugdijba menni.  - Jó, elvallalom a gondnokságot - válaszoltam. Rám is förmedt ezért édesanyám, aki akkor már a halálos ágyán feküdt. Pedig nagy hitû, vallásos, egyháztisztelõ asszony volt. Nagy nyûgöt vettél a nyakadba - mondta mérgesen. Nemsokára, egy vasárnapi szentmisén, le is tettük az esküt az új gondnok meg az egyháztanács...

Megjött az új esperes. Új seprű jól seper… Nagyon szigorú volt és igencsak haragos. Fölöttébb elégedetlen volt azzal, amit látott a plébánián. Ugyanakkor, az is nagyon bosszantotta, hogy a régi főesperes a nyakába vart egy újonnan kinevezett egyháztanácsot. Habár soha nem hangzott el ilyen, gondolom, hogy az is a sors fintora volt, hogy a rettenetesen "nagy magyar" hazafinak, román nevû gondnoka lett.

Vétenék ha a hazafiságot sovinizmussá fokoznám, de keményen érezhetõ volt a levegõben személyem alkalmatlansága, oda nem illõsége. Megintcsak, vagy így, vagy úgy, de outsider pozícióba kerültem. De ezúttal ez egy fájdalmasabb kivûlállóság volt, mert ez most már nem idegenben, nem a nagyvilágban volt, hanem otthon és az egyházban...

Ezzel párhuzamosan, a lelkiségi közösségben is ugyanezt tapasztaltam meg. A korábbi tapasztalataim, sebzettségeim által kialakult egyéni gondolkodásom, az önállóságom, az öszetett személyiségem, természetem, furcsa nevem, stb., amihez hozzájött még a hajlíthatalan akaratom, egyszerûen elfogadhatatlanná tettek egyesek szemében. Persze, hogy megvoltak a magam hibái is, de a lényeg az, hogy lassan itt is outsider lettem. Egy szép napon, arra ébredtem, hogy majdnem mindenhonnan ki vagyok rekesztve. Nem tartozom sehová, nem fogadnak el sehol, nem kellek senkinek …

Édesanyám tanûgyi káder volt a kommunizmus ideje alatt, ezért csak titokban lehettem elsõáldozó. A templomban hárman voltunk: én, a pap és Jézus. Nem volt ott virágcsokor meg fényképezkedés. Bérmálkozni egy idegen faluba vittek. A falubeli kortásaimtól el lettem szakítva és így kortás találkozóra se hívtak meg soha. Tehát, nem tartozok se néphez, se nemzethez, se közösséghez, se hagyományokhoz... Olyan vagyok, mint egy fa, amelyet gyökerestül kitéptek és a tengerbe vetettek...

(Lk 17:6) Az Úr ezt felelte: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! - megteszi nektek.

(Lk 23:31) Mert ha a zöldellõ fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”

Láttam egyszer egy interjút Sandra Bullock-al. Sandra sokat váltogatta az iskolákat, mert a német édesanyja hol Németországban énekelt, hol Amerikában. Azt kérdezték tõle, hogy miként tudta átvészelni az iskolában ezt a sok változtatást. Sandra azt felelte, hogy részben lavírozással, részben találékonysággal. A humoros, hajlékony természete és jópofasága segítette át. Aztán egy lényeges dologgal zárta a gondolatát: Ha egy közösségben nem fogadnak el és mindenki azt mondja, hogy baj van velem, akkor én azt mondom nekik, hogy veletek van a baj. 

Veletek van a baj, mert ha velem akkora baj van, hogy mindenkinek baja van velem, akkor én egy rászoruló vagyok. Rászorulok a ti megértésetekre, a ti szeretetetekre és a ti befogadásotokra. Ha igazán keresztények lennétek, akkor elfogadnátok engem és befogadnátok. Erre mondta Sandra a “The Blind Side” filmezése elõtt, amellyel Oscar dijjat aratott, hogy a “kereszténység zászlóján képmutatás lebeg”...

Mindezen kirekesztettségek mellett, még ott vannak a lelkigondozásban feljött korai sérülések. Magzatkoromban veszélyeztetve volt az életem. Olyan anyaméhben születtem, amelyben abortusz történt. Álítólag, kezdetben nem akartak a szüleim. Nagyanyám azt állította, hogy nem is vagyok az apámtól. Apám nem fogadott el magáének éveken keresztül. Milyen csodálatos az Úr kegyelme, hogy ennyi sérülés mellett is adott nekem erõt és önbizalmat, hogy emberré tudjak vállni...

Mielõtt egyetemre mentem volna, volt egy álmom: Egy fiúval álmodtam, aki fölöttem járt a líceumban, de akivel nem volt semilyen kapcsolatom. Az egyetlen dolog az volt, hogy tõle kérdeztem meg, melyik egyetemre érdemes menni. Azért kérdeztem meg õt, mert komoly fiúnak és jó tanulónak ismertem. Az õ válasza alapján döntöttem el, hogy hová fogok menni egyetemre. 

Álmomban ott lebegtem egy nagy városban, a felhõkarcolók között. Odarepültem egy kivilágított felhõkarcoló üvegablakához. Amint benéztem az ablakon, azt láttam, hogy a felettem járó osztály bulizik odabent. Kopogtattam az ablakon, hátha engem is beengednek. Ekkor ez a fiú kinyította az ablakot, egy rakás könyvet nyomott a kezembe, majd visszahúzta az ablakot. Én pedig ott maradtam odakint, a sötétségben, a könyvekkel a kezemben. Úgy is lett... Könyvekbõl és tudományból lett részem, de közösségi befogadásból nem... Hiszem, hogy ez az Úr kegyelme, amellyel megvédett engem a világ csábításától.

Elnézem, ahogy a világban, egyeseknek milyen könnyen megy soruk. Mindenük megvan és mindenben sikeresek. Persze, sok szerencsétlen ember is van. Akkor arra gondolok, hogy nagy az Úr bölcsessége és jósága, mert megóvott a gazdagságtól, a sikertõl, a magas beosztásoktól, a nagy társaságoktól, a mulatozásoktól, stb. Miért? Mert nem e világból való vagyok. Az e világból valók nem értik ezeket a dolgokat. Õk megvetik a világosság fiait. Útálják õket és elfordítják fejüket tõlük. Szerencsétleneknek, balgáknak és sorsverteknek gondolják a világosság fiait. De a mi jutalmunk nem e világban van...

(Bölcs 3:2) Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték,…

(Lk 16:8) Az úr dicsérte a mihaszna intézõt, hogy okosan járt el. - Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.

(Jn 15:19) Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyûlöl benneteket a világ.

(Ján. 18:36) Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.

(1Jn 4:5) Õk a világból valók, ezért a világról beszélnek, és a világ hallgat rájuk.

Ima: Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy kiválasztottál és fogantatásomtól kezdve kirekesztésektõl szenvedek. Köszönöm, hogy minden lelki sérülésem ellenére megtartottál, folyamatosan gyógyítottál és kegyelmekkel elhalmoztál. Ámen.