Arról teszek tanuságot, amire emlékszem, és úgy ahogyan emlékszem...
Akkor épp harmadik osztályt végeztem, 9 és fél éves voltam és kb. 36 kg volt a súlyom. Erre azért emlékszem, mert az év vége előtt a mértékegységekről tanultunk, ezért hát meg kellett méretkezünk és le kellett mérjük lépéssel a falú egyik utcáját...
Fejlett, virgonc gyermek voltam. Naponta legalább egyszer fára másztam, valamiről leugrottam, kővel célba hajítottam és megbirkoztam azzal aki csúfolkodott velem...
Egyik délben, amikor unatkoztam - mert déltájban soha nem volt játszótársam, mivel mindenkit hazahívtak enni - felmásztam a hátsó kerítés hosszanti léceire, majd a kerítés tetején egyensúlyozva, elhatároztam, hogy nem mind mászok lefele, hanem leugrok. Azelőtt még soha nem próbáltam meg a nagy kerítés tetejéről leugrani. Kb. 2 méter magasból ugorhattam gyepre, de amint földet értem, igen kellemetlen meglepetésben lett részem. Arra vigyáztam, hogy az állam bele ne verjem a térdembe, de az ütközés ereje olyan nagynak bizonyúlt, hogy azt éreztem, majd elszakad a combizmom. Oldalra dőltem a fűben, és jajgatva súroltam a combjaimat, amíg el nem múlt a fájdalmam. Ez arra volt jó, hogy megirmerjem a korlátaimat...
Egyik délután kiszaladtam a gyepre a kulturház mögé, és láss csudát, a barátaim, akik mind fölöttem jártak az iskolában, mert hát ők szeptember elõtt születtek, azt találták ki, hogy felmásznak a kulturház padlására galambtojásért meg galambfiókákért. Felmásznak, felmásznak, de hogyan másznak fel?... Hát kézzel-lábbal, a csupasz téglákon - világosítottak fel. A nagyobbak, a hatodikosok meg a hetedikesek már jártak fent, és hoztak is le tojásokat. Az egyik közülük épp akkor ereszkedett le nagy óvatosan...
Odamentem én is a falhoz és megfigyeltem a dolgot. A cigánytéglák közül annyira ki volt porladva a malter, hogy egy gyerek ujja akár félig is befért a lyukba. Felnéztem és rögtön kiment az erő a lábamból. Éreztem, hogy ez a műfaj nem nekem való. Erre az egyik barátom elkezdett bíztatni meg csúfolni, hogy csaknem tojtam be... Mondta, hogy másszak fel vele, lépésről-lépesre.
- Nem nehéz - mondta - ő már egyszer járt fent...
Elindultunk felfelé. Egy darabig nem volt nehéz, de amint közeledtünk a fal tetejéhez, egyre inkább kezdett remegni a kezem meg a lábam. Megálltam pihenni. A barátom egy ideig biztatott, majd otthagyott és továbbmászott. Amint felért a fal tetejére, felkapaszkodott az eresz alatt a padlásra. Én még másztam néhány fokot, egész közel az ereszig, s aztán megint odalett az erőm. Lénéztem, és éreztem, hogy nagy bajban vagyok. Tudtam, hogy se fel nem tudok mászni a padlásra, se vissza nem tudok mászni a földre... Kiment az erő a végtagjaimból. Felmászni meg nem is nagyon akartam, mert el se tudtam képzelni, hogyan lehet majd onnan visszaereszkedni a falra. Ekkor eldöntöttem, hogy leugrok...
A maradék erőmmel megkapaszkodtam, és jól megfigyeltem alattam lévő terepet. A fal aljában volt egy kb. 1 m magas és 1,5 m széles kõjárat, amely az épület hátsó ajtajához vezetett, és amely legtöbb helyen gyepes volt. Én egy ilyen gyepes helyet céloztam meg, és oda irányítottam az ugrásomat. Eszembe jutott, hogy amikor a 2 m magas kerítésrõl leugrottam, mennyire fájt. Fel voltam készülve, hogy most nagyon meg fogom ütni magamat...
Elengedtem a falat, s eközben egy picit ellöktem magam a faltól, úgy, hogy a földet éréskor ne csapódjak a falnak. Majd zuhantam... Az ugrás egésszen úgy sikerült, ahogyan elképzeltem. A gyepes helyen landoltam, kb. 90 fokkal elfordulva faltól. Úgy értem földet, hogy még fel se borultam, hanem talpon maradtam, és azonnal felegyenesedtem. A fal magassága kb. 6 m lehetett, és én kb. 5 m magasból ugorhattam le. Leszaladtam a párkányról ilyedten, és visszafordulva, örömmel meg csodálkozással néztem, hogy honnan ugrottam le. Az ütközés, amit éreztem, annyi volt, mintha csak 1 m magasból ugrottam volna le. Semmilyen ütközést, fájdalmat vagy rándulást nem éreztem sehol a testemen. Nem értettem... Így, elgondolkodva, ballagtam a fűben a kertünk felé. Egyszer csak látom, hogy édesanyám rohan felém kiabálva, háziruhában. Lobogott a haja meg a ruhája, és a nevemet kiabálta. Amikor odaért hozzám, megragadott, végigtapogatott, magához ölelt és azt kérdezte, hogy fáj-e valamim. Mondtam neki, hogy semmi bajom. Nagy szemeket meresztve, sápadtan tapogatott végig és ölelgetett. Mondta, hogy látta a konyha ablakából, amint mászok felfele a falon. Már késő volt, hogy kifusson és megállítson, így hát végignézte, hogyan mászok felfele. Amikor látta, hogy leugrok, azonnal kirohant, mert tudta, hogy ebből most nagy baj lesz...
Mai napig úgy emlékezem erre az eseményre, mint valami csodára. Nincs semmilyen magyarázat arra, hogy miért nem éreztem egyáltalán a több, mint 5 m-es zuhanás ütközését. A mostani hitemmel és ismeretemmel, csakis egy magyarázatom van: az őrangyalom fékezte az esésemet, hogy kőbe ne üssem a lábam...
Nem ez volt az egyetlen eset, amikor az õrangyalom vigyázott rám, hogy kőbe ne üssem a lábam. A cseresznyefán is ugyanez történt. De az, hogy az őrangyalunk vigyáz ránk, nem egy feltétel nélküli oltalom. Az õ védelme szorosan összefügg azzal az igével, hogy: Ne kisértsd Uradat, Istenedet (Mt 4:7)...
Ima: Drága mennyei Atyám, hálát adok neked azért, hogy őrangyalt rendeltél mellém, aki vigyáz rám, és bocsánatot kérek mindazért a rejtett gonosztettemért, amellyel megszomorítottalak Téged és az őrangyalomat. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése