A jubileumi esztendõben meghírdetett búcsúlehetõségek azonban felkeltették érdeklõdésemet. Legjobban az tetszett, amikor az egyik testvér ezt az esztendõt egy hatalmas ingyenkiárusításhoz hasonlította, ahol ritka, drága dolgokat kaphatunk potom ingyenért. Nohát – gondoltam – itt van közel a búcsús templomunk, ezt nem szabad elszalasztani…
Amint beléptünk a jubileumi esztendõbe, egyre fokozódott bennem a vágy a teljes búcsú elnyerésére. Egyre csak azon gondolkodtam, hogy milyen lelki élményeim lesznek majd és milyen kegyelmeket fogok kapni az Úrtól. De amint mondják, ember tervez és Isten végez… Azokban a napokban derült ki, hogy édesanyám rákos beteg, súlyos, elõrehaladott állapotban. Úgy éreztem, hogy ez teljesen felborította az életemet és terveimet. Úgy éreztem, hogy minél inkább jót vártam, annál inkább rossz jött…
A korházba való befekvés elõtt édesanyám megkért, hogy vigyem el a kegytemplomba szentmisére, hogy gyónjon, áldozzon és imádkozza el a búcsúsimát a Szűzanya lábánál. Szegény, már sem ülni, sem térdelni nem tudott, csak épphogy járni vezetgetve. Meggyónt, áldozott és a mise végével, valahogyan felküszködtünk Mária lábához. Én is gyóntam, áldoztam, a búcsúimákat is elimádkoztam, de mégis, amikor a templomból kijöttünk, azt éreztem, hogy nem volt igazi, nem nyertem teljes búcsút. Azt volt akkor bennem, hogy nem jött még el az én idõm…
Ezekután, méginkább vártam a pünkösdi búcsút... Már évek óta azt a szokást alakítottam ki magamnak, hogy pünkösd szombatján kimegyek egyedül a hajnali misére. Mindig elbûvölt a virrasztók reggeli szunnyadozása, fáradt-ébredezõ imája vagy lelkes éneklése, a falak mellett üldögélõ, fekvõ emberek kókadozása, a tömeg zsongása és nehéz párája. Az egész olyan volt, mint Istennek valamiféle csodálatos istállója, tele mindenféle jószággal. Órákig el tudtam volna nézni…
Eljött a nagy nap. Reggel fél ötkor már talpon voltam és a reggeli szürkületben elindultam kifele a kegytemplomhoz. Ilyenkor, mint mindig, imádkoztam magamban, dicsõitettem az Urat és örömteli szívvel figyeltem az embereket. A rendõrök õrizték az utcákat, az árusok készítgették standjaikat, autók próbáltak behatolni a tiltott zónába. Mária mosolyára ébredt az egész környék…
Amint beléptünk a jubileumi esztendõbe, egyre fokozódott bennem a vágy a teljes búcsú elnyerésére. Egyre csak azon gondolkodtam, hogy milyen lelki élményeim lesznek majd és milyen kegyelmeket fogok kapni az Úrtól. De amint mondják, ember tervez és Isten végez… Azokban a napokban derült ki, hogy édesanyám rákos beteg, súlyos, elõrehaladott állapotban. Úgy éreztem, hogy ez teljesen felborította az életemet és terveimet. Úgy éreztem, hogy minél inkább jót vártam, annál inkább rossz jött…
A korházba való befekvés elõtt édesanyám megkért, hogy vigyem el a kegytemplomba szentmisére, hogy gyónjon, áldozzon és imádkozza el a búcsúsimát a Szűzanya lábánál. Szegény, már sem ülni, sem térdelni nem tudott, csak épphogy járni vezetgetve. Meggyónt, áldozott és a mise végével, valahogyan felküszködtünk Mária lábához. Én is gyóntam, áldoztam, a búcsúimákat is elimádkoztam, de mégis, amikor a templomból kijöttünk, azt éreztem, hogy nem volt igazi, nem nyertem teljes búcsút. Azt volt akkor bennem, hogy nem jött még el az én idõm…
Ezekután, méginkább vártam a pünkösdi búcsút... Már évek óta azt a szokást alakítottam ki magamnak, hogy pünkösd szombatján kimegyek egyedül a hajnali misére. Mindig elbûvölt a virrasztók reggeli szunnyadozása, fáradt-ébredezõ imája vagy lelkes éneklése, a falak mellett üldögélõ, fekvõ emberek kókadozása, a tömeg zsongása és nehéz párája. Az egész olyan volt, mint Istennek valamiféle csodálatos istállója, tele mindenféle jószággal. Órákig el tudtam volna nézni…
Eljött a nagy nap. Reggel fél ötkor már talpon voltam és a reggeli szürkületben elindultam kifele a kegytemplomhoz. Ilyenkor, mint mindig, imádkoztam magamban, dicsõitettem az Urat és örömteli szívvel figyeltem az embereket. A rendõrök õrizték az utcákat, az árusok készítgették standjaikat, autók próbáltak behatolni a tiltott zónába. Mária mosolyára ébredt az egész környék…
Amint kiértem a templomba, elõrenyomakodtam jobboldalt a sekrestye ajtaja elé, az stratégiai helyemre. Már jól ismertem a házirendet… Az áldoztatáshoz ki kellett menni a sekrestyén és a kolostor folyosólyán keresztül a belsõ udvarba. Bizony volt olyan esztendõ, amikor a folyosó és a belsõ udvar közötti francia ajtóknál, a kialakult dugulásban, emberek sikoltoztak és elájultak...
A szentmise nagyon kegyelemteljes volt... Az egyszerű parasztemberek, moldvai csángók, idegen országokból jött mindenféle ember áhitata, számomra akkor egyszerûen megtestesitette az egész Egyház imádságos erejét. Annyira masszív volt az imádságos erõ, mint egy vízíerõmû betonfala… Amikor eljött a szentáldozás ideje, elkezdtem nyomulni a belsõ udvar felé. A választott stratégiai helyem hasznosnak bizonyult és viszonylag könnyen bejutottam a belsõ udvarba. Az is segített, hogy az elõzõ évhez képest, most a boltíves kis francia ajtók mindkét szárnyát kinyitották...
Amikor kiléptem a belsõ udvarba, már gyönyörű szép reggel volt. A belsõ udvar még majdnem teljesen üres volt, alig áldozott egy néhany ember. Jobbról és balról három-három ferences atya gyóntatott. A hetedik imazsámoly és a mellette lévõ szék üressen állt. Balról, mindjárt üressedett is a hely az egyik atyánál. Letérdeltem és elvégeztem a szentgyónásomat. Úgy éreztem magam mintha fürödöznék, mintha mosogatnának. Utána odamentem és sorbaálltam az áldoztatásnál. Egy fiatal ferences barát áldoztatott. A szelíd arcával és a szandálos, fehér, mezítelen lábaival, egy tiszta bárányra emlékeztetett. Áldozás után elmentem a hetedik üres imazsámolyhoz és elimádkoztam az elõírt imákat. Utána még saját vágyaimat is az Úr elé vittem…
Amikor végeztem, felálltam és elindultam kifelé. Mivel hátulról jöttem elé, az áldoztató barát mellett mentem el. Még haladtam kb. három-négy métert, amikor egy sürgetõ hívást éreztem a szívemben. Az Úr hívott vissza... Megfordultam és a tekintetem a cibóriumra esett. Határozottan megéreztem, hogy az Úr hív, hogy ne menjek még el, hanem maradjak Vele. Megálltam kb. 4 méterre a cibóriumtól és elkezdtem nyelveken dicsõíteni az Urat az Oltáriszentségben. Amint így dicsõítettem, egyre inkább elteltem a Szentlélek tüzével. Éreztem, hogy a szívem, mellkasom kitágul, mintegy felfúvódik tûzes forrósággal, a könnyeim elkezdtek csorogni és a lábaim remegtek. Alig birtam állni... Ha lehetett volna, hangosan énekeltem volna nyelveken az Úrnak, de nem mertem, nehogy valakit megbotránkoztassak az áldozásnál.
A szentmise nagyon kegyelemteljes volt... Az egyszerű parasztemberek, moldvai csángók, idegen országokból jött mindenféle ember áhitata, számomra akkor egyszerûen megtestesitette az egész Egyház imádságos erejét. Annyira masszív volt az imádságos erõ, mint egy vízíerõmû betonfala… Amikor eljött a szentáldozás ideje, elkezdtem nyomulni a belsõ udvar felé. A választott stratégiai helyem hasznosnak bizonyult és viszonylag könnyen bejutottam a belsõ udvarba. Az is segített, hogy az elõzõ évhez képest, most a boltíves kis francia ajtók mindkét szárnyát kinyitották...
Amikor kiléptem a belsõ udvarba, már gyönyörű szép reggel volt. A belsõ udvar még majdnem teljesen üres volt, alig áldozott egy néhany ember. Jobbról és balról három-három ferences atya gyóntatott. A hetedik imazsámoly és a mellette lévõ szék üressen állt. Balról, mindjárt üressedett is a hely az egyik atyánál. Letérdeltem és elvégeztem a szentgyónásomat. Úgy éreztem magam mintha fürödöznék, mintha mosogatnának. Utána odamentem és sorbaálltam az áldoztatásnál. Egy fiatal ferences barát áldoztatott. A szelíd arcával és a szandálos, fehér, mezítelen lábaival, egy tiszta bárányra emlékeztetett. Áldozás után elmentem a hetedik üres imazsámolyhoz és elimádkoztam az elõírt imákat. Utána még saját vágyaimat is az Úr elé vittem…
Amikor végeztem, felálltam és elindultam kifelé. Mivel hátulról jöttem elé, az áldoztató barát mellett mentem el. Még haladtam kb. három-négy métert, amikor egy sürgetõ hívást éreztem a szívemben. Az Úr hívott vissza... Megfordultam és a tekintetem a cibóriumra esett. Határozottan megéreztem, hogy az Úr hív, hogy ne menjek még el, hanem maradjak Vele. Megálltam kb. 4 méterre a cibóriumtól és elkezdtem nyelveken dicsõíteni az Urat az Oltáriszentségben. Amint így dicsõítettem, egyre inkább elteltem a Szentlélek tüzével. Éreztem, hogy a szívem, mellkasom kitágul, mintegy felfúvódik tûzes forrósággal, a könnyeim elkezdtek csorogni és a lábaim remegtek. Alig birtam állni... Ha lehetett volna, hangosan énekeltem volna nyelveken az Úrnak, de nem mertem, nehogy valakit megbotránkoztassak az áldozásnál.
Ez így tartott kb. 15-20 percet és azt éreztem, hogy egy, az Úrral való “szerelmi találkozás” történt bennem. Bármennyire is profán a hasonlat, de ami ott bennem történt, leginkább a Võlegény és a menyasszony szerelmeskedéséhez volt hasonlítható… Azt hiszem, hogy az Énekek Énekében leírtakat éltem meg. Amikor megfordultam, hogy végképp elhagyjam a belsõ udvart, ez a gondolat tört fel a szívemben:
Igen nagy szelet kegyeret szeltél nekem Uram!
Ezt ki is mondtam akkor ott hangosan, könnyezve és kóstolgatva az Úr édes jelenlétét…
Lassacskán kikeveredtem a kegytemplomból és elindultam hazafelé. A város felé haladva, már elég sűrün jöttek szembe az emberek. Én egyre csak lelkendeztem magamban és közben újra és újra könnyekre fakadtam. Volt aki furcsán nézegetett. Biztosan azt gondolták, hogy elvesztettem a búcsúfiát…
Lassacskán kikeveredtem a kegytemplomból és elindultam hazafelé. A város felé haladva, már elég sűrün jöttek szembe az emberek. Én egyre csak lelkendeztem magamban és közben újra és újra könnyekre fakadtam. Volt aki furcsán nézegetett. Biztosan azt gondolták, hogy elvesztettem a búcsúfiát…
Amikor már majdnem beértem a városba, találkoztam egy lánnyal a közösségből, akinek tanuságot tettem arról, hogy milyen kegyelmet kaptam. Boldogan számoltam be neki mindenről... Amint meséltem, elkezdtek folyni le a könnyek az arcán. Nem tudom pontosan, hogy miért... A szavaimtól-e, az arcom ragyogástól-e, vagy az Úr érintésétől? Tény, hogy akkor nem kellett gyõzködnöm őt arról, hogy jó az Úr és jó szeretni Őt…
Keressétek at Urat, mert mindenki aki keres, találni fog...
Ima: Dícsõség és hála az Úrnak, a legméltóságosabb Oltáriszentségben! Ámen.
Ima: Dícsõség és hála az Úrnak, a legméltóságosabb Oltáriszentségben! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése