Háromnapos csoda

Minden csoda három napig tart – mondják az emberek. Az életszentség megvizsgálásánál is azt tanácsolják, hogy menjünk el, és tartózkodjunk három napig az állítólagos szentéletű ember házában. Három nap alatt minden kiderül. Sőt, maradjunk négy napig, mert a negyedik napra minden világossá válik...

Nohát, én is így jártam... Van egy igencsak népszerű apáca, akinek a tanításait nagyon szeretik. Jómagam is többször meghallgattam, megcsodáltam tanításait, és értékeltem az értelmes, világos gondolatmeneteit. De ahogyan hallgattam őt, mindig az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben vele, valami nem elégséges őbenne… Figyeltem a merev fellépését, a kifogástalan, majdnem katonásan pedáns kosztumjét, a hófehér, kivasalt fehér blúzát, és határozottan azt éreztem, hogy ez az apáca soha sem tudna magához ölelni egy piszkos, bűnös embert. Írtózva húzódna el tőle, és lökné el magától…

Később, bizonyos hitbéli és erkölcsi témákban, kétszer is vitába kellett szállnom vele. Sehogyan sem egyezett a véleményünk bizonyos kérdésekben, és volt, hogy megróttam őt. Mindezekre látszólag fátylat borítottunk, de azt hiszem, az maradt meg részérõl ezek után, hogy megbocsájt, de nem felejt…

Később, úgy hozta a sors, hogy egy nehéz családi űgy kapcsán, abban a rendházban szálltam meg, amelyben ő is tartózkodott. Akkor, nehézségemben az Úrhoz fordultam, és azokban a napokban igencsak el voltam telve a Szentlélekkel. Esténként, amikor együtt vacsoráztunk, a Lélek arra indított, hogy buzdítsam őket a hitre nagy örömmel. Az apácák, látva örömömet és lelkesedésemet az Úrban, a nehéz élethelyzetem ellenére, volt amelyik örömmel fogadta beszédemet, volt aki közömbös maradt, és volt aki zavarodottan felállt és visszavonult. Az egyik reggel, amikor reggeliztünk, elérkezett az a bizonyos harmadik nap…

Hétvége volt, és ilyenkor az az apáca olyan embereket fogadott, akiknek a lelki vezetését vállata, és akikkel lelki beszélgetéseket folyatott. Éppen reggeliztünk, amikor csengettek a főbejáratnál. Az apáca megkérdezte a fiatalabb rendtársától, hogy ki csenget. Az jelentette neki, hogy az a bizonyos személy, akinek jönnie kell lelki beszélgetésre. Erre az apáca arca igencsak felfúlyódott és elsötétült, majd haragos tekintettel és mély megvetéssel morgott valamit a vendég róvására, mert hát az tíz perccel korábban érkezett a megbeszélt időpontnál. A szerencsétlen vendég, aki lelkileg kiéhezetten, örömteli, türelmetlen várakozásában, már nem tudta kivárni a pontos időpontot, nem is sejtette, hogy odabent milyen pofát vágnak az ő érkezésére. Persze, gondolom, hogy amikor kiment az apáca fogadni őt, akkorra már beállította magának a kegyes-nyájas ábrázatot. Nohát, ennyit a krisztusi szeretetről…

(1Kor 13:1) Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

Nemsokkal később ismét meggyőződhettem ennek az apácának képmutatásáról. Egy másik rendházukban ismét találkoztunk. Amint az egyik ajtón kiléptem, és még beszélgettem azzal a testvérrel, akit meglátogattam, a szemem sarkával megpillantottam, amint ott vasal a másik szobában. Amint észrevett és rámpillantott, a szemei nagyon rosszak voltak: sötét haragot és rosszindulatot súgároztak felém. Amikor feléje fordultam és kedvesen, tisztelettel köszöntöttem, akkorra már ő is felöltötte a nyájas ábrázatát, és kedvesen viszonozta köszöntésemet...

Ezzel szemben, eszembe jutott az én úgynevezett dajkám, aki, ahányszor csak megkérte édesanyám, mindig vigyázott rám, teljesen ingyenesen és nagy szeretettel. Őtőle hallottam életemben először az Úr imáját, ő tanított meg a Miatyánkra... Csutak néni - mert hát így hívták - egy fiatalon is öreg, sovány, ráncos, lóképű, kapafogú, rekedtes hangú és négy osztályt végzett parasztasszony volt, aki mindig mosolygott. Nevetése, mosolya és a belőle áradó meleg szeretet mindig megszépítette az arcát, és csak ritkán jutott az embernek eszébe, hogy milyen csúnya meg lóképű, csakis akkor ha netán egymagában elkomolyodott...

Csutak néni mindig örömmel sirült ki a konyha ajtaján, amikor a kutya ugatott, hogy lám ki jön hozzá. Mindig nagy hanggal és kitörő örömmel fogadta a vendéget. Soha nem volt olyan sürgös munkája, hogy azt ne tehette volna le, amikor valaki betért hozzá. Amikor pedig a vendég készülődött elmenni, mindig marasztalta, hogy hátraszaladhasson a hátsó udvarba tojásért, almáért vagy valami zöldségért, amit aztán valahogyan mindig belegyömöszölt a szabadkozó vendég szatyrába.

Amikor megöregedett, meglátogattam őt a kisfiammal, aki akkor négyéveske volt. Csutak néni ott ült a csergével leterített padkán, csendben, mosolyogva, mindha csak várt volna valamire, valakire. Amikor köszöntöttem, válaszolt, de láttam rajta, hogy már nem ismer meg. Amikor viszont a kisfiamat állítottam eléje, mintha csak felébredt volna, ugyanazzal a kitörő örömmel és szeretettel hajolt hozzá, ahogyan annak idején engem szokott fogadni. Öcsike drága!... – szólította meg a kisfiamat, az én gyerekkori becenevemmel. Láttam rajta, hogy az öregkori meszesedés miatt, már nincs meg neki valóság és idő érzéke. A kisfiamban engem ismert fel...

Csak álltam ott meghatódva és hosszasan elnéztem a volt dajkám megöregedett arcát. Akkorra már kitelt a sovány, ráncos arca, és csudamódra, mintha megszépült volna. Mintha öregségére szebb lett volna, mint fiatal korában... És ő csak ült ott a padon, csendben, mosolygva. Mintha várt volna valamire, valakire...

Kevés az Istennek szentelt élet, ha nincs benne szeretet, és bőségesen elég egy dolgos parasztasszony élet, ha van benne szeretet...

( 1Kor 13:8; 13) A szeretet soha meg nem szűnik. ... Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.    

Ima: Uram Jézus, Te előbb szerettél minket, mintsem mi viszontszerethettünk volna Téged. Adj lelkünkbe szeretetet, hogy kiáraszthassuk azt környezetünkre, és így megdicsőíthessük a mennyei Atyánkat. Ámen.