Mivel az utóbbi idõben egyre inkább azt éreztem, hogy nem törõdöm eléggé a fiam lelki életével, elgondoltam, hogy valamilyen módon ösztökélni fogom, hogy menjen el a CSIT-re. Tudtam, hogy nem lesz könnyû dolgom, mert a barátai közül egyik sem lelkizõ típusú és azok, akik lelkizõk, mind lányok, és egyáltalán nem szimpatikusok a fiamnak...
Teltek a hetek és én elkezdtem a presszinget… Minden héten, egyszer-kétszer megemlítettem, hogy regisztráljon be a CSIT oldalán. Õ nem mondott nemet, de láttam rajta, hogy nincs benne valami nagy lelkesedés. Egy ideig belefeledkeztem a dologba, de az utolsó héten megint eszembe jutott. Kérdem tőle, hogy regisztrált-e. Nem. De hát így, de hát úgy… Végül aztán abban egyeztünk meg, hogy mivel nem ígényel szállást, majd ott helyben regisztrál…
Eljött a várt nap és én kivittem a fiamat Somlyóra, a kapuig. Amint hazaértem, szól a telefon. A fiam volt és magyarázza, hogy ott van a regisztrálásnál, de nem akarják elfogadni. Miért? - kérdezem. Hát azért, mert csak úgy lehet bemenni, ha ott alszik és végig bent marad… Akkor hát maradj ott – vetettem én fel. Nem maradok – mondta – mert nincs senki olyan fiúismerõsöm, akivel szivesen ellennék...
Én végigtelefonáltam az ismerõseimet, akiket tudtam, hogy bennfentesek a CSIT-nél, de valóban, az idéntõl új szabályt hoztak. Csak az vehetett részt a CSIT-en, aki regisztrált, és bent maradt végig a programon. Tehát, magyarán, a CSIT zárt rendezvénnyé alakult az idénre… Nohát, bajnak baj, de nem szerencsétlenség. – gondoltam – majd jövõben is lesz CSIT. Ezzel le is tudtam a témát…
Teltek a napok és a Facebook-on minden nap megjelent valamilyen kép vagy tudósítás a CSIT-rõl. Már több, mint egy hete, hogy vége volt a CSIT-nek, amikor még egy kósza hír jelent meg a rendezvényrõl a Facebook híroldalamon, egy bizonyos képpel. Megnagyítom a képet, nézem, s hát ott látom rajta a fiamat… Nézem, nézem, de akárhogyan is nézem, csak õt ismerem fel a képen… Az arca, a nyaka, még a kezének a mozdulata is az övé… Ott áll CSIT-es pólóban, felemelt kezekkel õ is a fiatalokkal… Hogyan lehetséges ez?...
Gondolkodtam, töprengtem, majd eszembe jutott, hogy a CSIT ideje alatt vagy kétszer is kibiciklizett a somlyói borvíz forráshoz a barátjával. Nem-e jutott be valamilyen módon, valaki által, egy rövid idõre a CSIT-re és akkor került a fotóra? Akkor már a fiam el volt utazva sátorozni Gyergyó környékére, így hát felhívtam telefonon. Megkérdeztem, hogy nem volt-e bent véletlenül a CSIT-en, amikor kibiciklizett Somlyóra. Õ azt felete, hogy arrafelé se járt. Én meg tovább tünõdtem...
Amikor hazajött, kinagyítottam a fotót a tabletten és elébe helyeztem. Megkérdeztem tõle: Látsz-e valami különöset ezen a fotón?... Õ megnézte a fotót és ámúlva mondta: Igen, ott vagyok a képen. És rámutatott arra a személyre, akiben én is õt ismertem fel. De hogyan? - ámuldozott. Hiszen én nem voltam ott?... Hát – mondtam – akkor biztosan van valahol egy ikertestvéred…
Mi volt ez?... Látta az Úr, hogy lemaradtunk a találkozóról, de így ajándékozott meg bennünket?...
(Zsolt 127:2) Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.
A tízlejesek esete
Néhány napra rá, elmentem egy hétköznapi, esti szentmisére. Amint besirültem a templom felé, látom, hogy Dezsõ evickel az estápjaival fel a templom lépcsõjén. Dezsõvel hosszú történetem van, még azokból az idõkbõl, amikor még virgonc fiatalember volt. Mindig barátságosan beszélgettem vele, és így aztán, az én barátságos viszonyulásom és az õ erõszakos kéregetésének az lett az eredménye, hogy egy-egy tízes gyakorta átvándorolt a pénztárcámból az õ zsebébe.
Ezt Dezsõ azzal hálálta meg, hogy a misén, amikor békejobbot nyújtottunk egymásnak, mindig odajött hozzám és kezet fogott velem. Ezzel nem kis feltünést keltett a templomban és zavart nekem… Legutóbb, amikor hosszú idõ után, ismét megjelent a templomban, estápokkal, egybõl odatelepedett mellém. Olyan szaga volt, hogy az ember orrát csavarta le a helyérõl… Tudtam, hogy ismét zavarba fog hozni, ezért a szentáldozás után máshová ültem. Igen ám, de Dezsõt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy szimplán le lehessen rázni. Fogta magát és amíg mondtuk a befejezõ imákat, utánam evickét és megint odaûlt mellém. Nem volt mit tenni, egy tízes megint átvándorolt az õ zsebébe…
Így gondolom érthetõ, hogy amint megláttam a barátomat bemenni a templomba, elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mit is tegyek. Ne menjek el a misére?... Azt nem lehet… Mit szól az Úr hozzá... Csak egy ötvenes van a pénztárcámban. Az sok neki… Mit tegyek? Még volt idõ a mise kezdetéig, így hát visszmentem egy közeli bárba és felváltattam az ötvenest tízesekbe...
Siettem a templom felé és amint odaértem, hát a templom lépcsõje elõtti járdán, ott lobog valamiféle pénz. Lehajoltam s felvettem, Két tízes volt. Én egyet akartam adni Dezsõnek, de két tízest találtam… Bementem a templomba, odaültem Dezsõ mellé és odacsempésztem neki a talált pénzt…
Mi volt ez?... Látta az Úr a zavaromat meg azt, hogy visszatértem pénzt váltani és kimentett engem?...
(Mt 17:27) De hogy őket meg ne botránkoztassuk, menj a tengerre, vesd be a horgot, és vond ki az első halat, a mely rá akad: és felnyitván a száját, egy státert találsz benne: azt kivévén, add oda nékik én érettem és te éretted.
Néhány napra rá, elmentem egy hétköznapi, esti szentmisére. Amint besirültem a templom felé, látom, hogy Dezsõ evickel az estápjaival fel a templom lépcsõjén. Dezsõvel hosszú történetem van, még azokból az idõkbõl, amikor még virgonc fiatalember volt. Mindig barátságosan beszélgettem vele, és így aztán, az én barátságos viszonyulásom és az õ erõszakos kéregetésének az lett az eredménye, hogy egy-egy tízes gyakorta átvándorolt a pénztárcámból az õ zsebébe.
Ezt Dezsõ azzal hálálta meg, hogy a misén, amikor békejobbot nyújtottunk egymásnak, mindig odajött hozzám és kezet fogott velem. Ezzel nem kis feltünést keltett a templomban és zavart nekem… Legutóbb, amikor hosszú idõ után, ismét megjelent a templomban, estápokkal, egybõl odatelepedett mellém. Olyan szaga volt, hogy az ember orrát csavarta le a helyérõl… Tudtam, hogy ismét zavarba fog hozni, ezért a szentáldozás után máshová ültem. Igen ám, de Dezsõt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy szimplán le lehessen rázni. Fogta magát és amíg mondtuk a befejezõ imákat, utánam evickét és megint odaûlt mellém. Nem volt mit tenni, egy tízes megint átvándorolt az õ zsebébe…
Így gondolom érthetõ, hogy amint megláttam a barátomat bemenni a templomba, elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mit is tegyek. Ne menjek el a misére?... Azt nem lehet… Mit szól az Úr hozzá... Csak egy ötvenes van a pénztárcámban. Az sok neki… Mit tegyek? Még volt idõ a mise kezdetéig, így hát visszmentem egy közeli bárba és felváltattam az ötvenest tízesekbe...
Siettem a templom felé és amint odaértem, hát a templom lépcsõje elõtti járdán, ott lobog valamiféle pénz. Lehajoltam s felvettem, Két tízes volt. Én egyet akartam adni Dezsõnek, de két tízest találtam… Bementem a templomba, odaültem Dezsõ mellé és odacsempésztem neki a talált pénzt…
Mi volt ez?... Látta az Úr a zavaromat meg azt, hogy visszatértem pénzt váltani és kimentett engem?...
(Mt 17:27) De hogy őket meg ne botránkoztassuk, menj a tengerre, vesd be a horgot, és vond ki az első halat, a mely rá akad: és felnyitván a száját, egy státert találsz benne: azt kivévén, add oda nékik én érettem és te éretted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése