Találkozás a Megfeszítettel II.

Egyik reggel hívatott a fõnököm. Lemegyek hozzá, s mondja nekem vigyorogva, hogy a nagyõnök kegyeskedett letekinteni rám. Utasítást kapott, hogy azonnal küldjön engem Szebenbe egy hétre, mert lesz ott valami munka, és részt kell vegyek egy munkacsoportban. A fõnököm úgy nézett rám, mint akit nagy megtiszteltetés ért, de én tudtam, hogy ez inkább egy figyelmeztetés, hogy máskor ne járjon annyit a szájam a gyûléseken...

El is mentem Szebenbe, elszállásoltam magam egy akármilyen motelben, és elkezdtem munkába járni...

Az ottaniaknak pont én hiányoztam… Azonkívül, hogy megkínáltak reggel kávéval, jóformán szóba se álltak velem. A délelõttök nehezen teltek, de délután jó volt. Szeben szép város, és élveztetes sétálni az utcákon a jó idõben. Az elsõ nap nem találtam jó vendéglõket, teraszokat, mert nem tudtam merre van a fõtér, de másnapra felvilágosítottak és egyenesen odamentem. A fõtér kellemesen lepett meg. Nem tudtam, hogy ilyen szép és érdekes Szeben történelmi központja. Ahogyan ott tájékozódtam, az elsõ dolgom az volt, hogy megnézzem azt a nagy templomot, amely a fõteret uralja. Láttam, hogy a templom végében kolostor is van, mint Csíksomlyón. Odamentem, s hát magyar írást látok az ajtón meg a kifüggesztõn...

Bementem a templomba és egybõl láttam, hogy ez Erdély egyik legszebb katolikus temploma. Valami derengett, hogy az egyik paptestvér feltette volt valamikor a Facebook-ra a szebeni jezsuita templomot, mondván, hogy az emberek nem is tudják, hogy Erdély egyik legszebb temploma Szebenben van. 

Körbejártam a templomot, mint egy múzeumot és megcsodáltam a berendezését. A legtöbb felirat német nyelven van. Furcsa volt számomra, hogy itt német katolikusok voltak. Az egész templomnak annyira múzeum jellege van, hogy a remekbe pulitérozott gyóntató szekrényekre még plakát is van kitéve, hogy “Ne érintsd meg!”...

Odébb egy régi orgona volt kiállítva közszemlére. Az emberek körbejárnak a templomban, mint egy múzeumban és fotóznak. A legtöbbjüknek eszébe sem jut térdet hajtani a tabernákulum előtt. 

A szentély gyönyörû... A rézveretes tabernákulum mögül fény világítja meg a fõoltár fölötti freskót, amely a Szûzanyát ábrázolja. Az ember órákig el tud lenni előtte…

Elõször leültem az egyik padba, és szentséglátogatást végeztem lélekben... Néhány percig, egy-két fohasz erejéig, az Úrra figyeltem. Majd körbejártam a templomot és mindent gondosan lefotóztam. Talán nyolc mellékoltár is van, gyönyörûen kidolgozva. A szobrok és a festmények, mind nagyon ígényesek, akár egy katedrálishoz is méltók. 

Amint így haladtam körbe a templomban, egyszer csak eljutottam ahoz a mellékoltárhoz, amelyen az oltárkép a megfeszített Úr Jézust ábrázolja. Hát akkor látom, hogy eléje egy térdeplõ van helyezve. Széles imatérdeplõ volt, amelyre akár három személy is le tudna térdelni. Világosan látszott, hogy ezt a helyet használják, ez a hely meleg... Ez a hely vilagosan különbözött a többi hely múzeumi jellegétõl. Érzõdött, látszott az élet és az ima nyoma azon a helyen…

Nosza - gondoltam magamban - megragadom az alkalmat és én is odatérdelek imádkozni. Kérjetek és adatik... Elimádkoztam a búcsúimákat: a Hiszekegyet, a Miatyánkat és az Üdvözlégyet, majd a gondolataim elkalandoztak…

 

Arra gondoltam, hogy milyen különös... Mennyi ember halt hõsi halált a történelem folyamán, mennyi embert végeztek ki brutálisan, hányan áldozták életüket a legnagyobb hõsiességgel valakikért, valamiért és mégis, egyetlen halál sem hasonlítható az Úr Jézus halálához. Miért? Mi olyan különös ennek a názáreti Jézusnak a halálában?... Hát mi... Az hogy Õ az Isten egyszülött Fia. Õáltala lett minden, ami lett. Őbenne lett teremtve a mindenség és mindent Õ foglal össze Önmagában (Kol 1:19-20).  Az õsbûn által megromlott ez a világ, de az Õ megváltó mûvében újból összegyűjt mindent, ami elveszett... Ezért kapitális fontosságú, amit az Úr Jézus Nikodémusnak mondott az éjszakában: ha majd felemelik Õt, amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, akkor mindeneket magához vonz. Mivel Õbenne áll fenn a mindenség, ezért csak az menekül meg, aki hozzárepül és hozzátapad a hitben, amint a vaspor odavonzódik és odatapad a mágneshez. Ahol a test van, oda gyűlnek a sasok is (Lk 17:37). Aztán vágyakozva gondoltam: Add Uram, hogy én is hozzádrepüljek és hozzádtapadjak!…

(Jn 3:14-16) Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.

(Jn 12:32-33) Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.

(Kol 1:14-20) Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.  Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.

Amint ezt végigelmélkedtem, egyszer csak azt éreztem, hogy az Úr Lelke hatalmas erõvel tölt be. A keblem zihált, a könnyeim csorogtak és az egész testemet betöltötte a Szentlélek forrósága. Felálltam és visszamentem a padsorba. Ott mégjobban elárasztott a Szentlélek. Már nem csak csorogtak a könnyeim, hanem zokogtam. Az arcomat a tenyerembe rejtettem és visszafolytottan zokogtam szünet nélkül. Amint felemeltem tekintetemet a szentélyre, lélekben láttam Isten templomának csarnokát és annak magasba nyúló oszlopait. Nagyon magas volt, nem látszott a kupolája és a magasból Isten dicsõsége ragyogott lefele... Én pedig magasztaltam és dicsőitettem az Urat. Egyszerre volt bennem mély bűnbánat, kimondhatatlan nagy öröm, dicsõítés és leírhatatlan boldogság...

Aztán ahogy kezdtek jönni a látogatók, igyekeztem viselkedni... Néztek engem, hogy mi bajom, hogy csupa könny az arcom. El voltam zsibbadva a Lélek jelenlététõl és a keblem, mintha fel lett volna fújódva eleven tûzzel. Sokáig ültem a padban ebben az állapotban és Isten forró jelenléte nem szûnt meg a bensőmben. Lassacskán kijöttem a templomból és leültem egy padra a fõtéren. Mellém kérenzkedett egy lengyel házaspár, akik turisták voltak. Õk beszélgettek mellettem, én meg elvoltam a Szentlélek tüzével és tovább dicsõítettem magamban az Urat. Eltelt még egy jó idõ és utána elmentem ebédelni. Az ebéd alatt is folyton az Úrral voltam. Nem tudom mennyi ideig tarthatott a megtapasztalásom, de lehet, hogy két órát is eltartott...

Mi történt velem? Mit tett velem az Úr?... Nem tudom... Nem mondott semmit, csak eltöltött, betöltött Szentlelkével, és megszeretgetett engem... Annyira megszeretgetett, hogy ha tovább fokozta volna, talán nem is tudtam volna elviselni. Nem csodálkozom, hogy Néri Szent Fülöpnek kidúdorította a Szentlélek a mellkasát, a szíve táján...

Szeretnünk kell az Urat teljes szívünkbõl, teljes lelkünkbõl, teljes elménkbõl és teljes erõnkbõl. Ez azt jelenti, hogy szívünk akarata és minden érzelme, rá kell hogy iranyuljon. Lelkünk Õhozzá kell tapadjon, értelmünkkel Õt kell kutatnunk, mert Õ az értelmes hívõket szereti, és minden szellemi, fizikai erőnkkel Õt kell szolgálnunk. Legyünk hűségesek Őhozzá, mert Ő megérdemli...

Ima: Uram Jézus, köszönöm, hogy megszeretgettél. Köszönöm, hogy a nehéz idõkben van amibe kapaszkodjak, hogy sose inogjon meg a Beléd vetett bizalmam. Ámen.