A szeretethimnusz lényege

(1Kor 13:1-13) Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.

Az alábbi gondolatot írtam a szeretethimnuszról, a Lelki agresszió a közösségben címû bejegyzésbe: Szent Pál apostol szeretethimnusza ( 1Kor 13), amely szorosan összefügg a Krisztus misztikus testének leírásával (1Kor 12), világosan kifejti, hogy a karizmák (a lelki adományok) csak ideigvaló eszközök, amelyek arra szolgálnak, hogy egybeszerkesztessenek a tagok Krisztus testében. Amikor pedig elérkeznek a végsõ dolgok, akkor a karizmák elenyésznek, a töredékes lelki tapasztalások megszűnnek és ott már nem lesz semilyen kérdés ( Jn 16:23), mert annyira teljesek leszünk Isten ismeretével, mint ahogyan betöltik a vizek a tengert (Iz 11:9). Minden elmúlik, csak a szeretet marad meg. Ott, a Võlegénynél, majd csak a szeretet fog számítani. A múlandó karizmákkal lehet ugyan érdemeket szerezni, de csakis akkor, ha szeretettel parosulnak...

Ezt szeretném a továbbiakban még jobban kifejteni...

A szeretethimnusz Krisztus misztikus testére vonatkozik
 

Krisztus misztikus teste (1Kor 12), az Egyház képszerû ábrázolásának egyike... Mivel a történelem folyamán az Egyházat már sokan próbálták meghatározni, de senkinek sem sikerült egésszen megragadnia lényegét, ezért ma inkább képekben mutatják azt be. Az Egyház Isten népe, Krisztus misztikus teste, a Hegyre épült város, Isten háza, stb...
 

Krisztus misztikus teste magába foglalja a megdicsõült Egyházat, de ugyanakkor a küzdõ Egyházat is, amely még itt zarándokol a földön meg a szenvedõ Egyházat is, amely a tisztítótûzben szenved. Hiszen Szent Pál, az ő hasonlatával, említést tesz a tagok közötti ellenkezésekrõl is, meg a szenvedésekrõl is...

(1Kor 12:15-16) Ha a láb azt mondaná is: „Nem vagyok kéz, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez tartozik. Ha pedig a fül azt mondaná: „Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez tartozik.

(1Kor 12:26) Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele.

A Krisztus testének hasonlata megírásával (1 Kor 12), Szent Pál három dolgot bontott ki:

1. A tagok viszonyulását Krisztus testében, a Fõhöz, Krisztushoz és egymáshoz;

2. A tagok helyét Krisztus testében, ahogyan Isten azt meghatározza;

3. A tagok feladatát és mûködését az egy Lélekben, amely minden tagot átitat.

Mindhárom dolog ugyanazon szent szeretet felé mutat, amely a Krisztus misztikus testének a vérkeringése:

1. Krisztus testében, minden kapcsolat csakis a szeretetben jöhet létre;

2. A tagok csakis Isten szeretetében tudják elfogadni és elfoglalni helyüket Krisztus testében;

3. A tagok csakis a szeretet által tudják elvégezni azokat a szolgálatokat, amelyek a többi tag lelki növekedését és a Krisztus testébe való teljes beépülését szolgálja.

A szeretethimnusz kifejti a tagok karizmáinak és szolgálatainak ideiglenes voltát

Már az ószövetségben találkozunk azzal az ígérettel, hogy egyszer úgy fogjuk majd ismerni Istent, ahogyan Ő van. Az Úr Jézus is azt mondta apostolainak, hogy amikor ott leszünk a mennyei Atyánál, akkor már nem lesz semmi kérdeznivalók, mert úgy fogunk látni mindent, ahogyan van...

(Iz 11:9) Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.

(Jn 16:22-23) Így most ti is szomorúak vagytok. De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki. Azon a napon már nem kérdeztek tőlem semmit.

Tehát minden bölcsesség, tanítás, prófétálás, csak töredékes ismeret Istenrõl, hogy hasznára legyen a tagoknak, a lelki növekedésre és Krisztus testébe való beépülésre. Ezek Isten dicsõségének homályos, mintegy tükör általi visszaverődései, szakadozó képsorai és hangjelei... 

Hogyan is lehet valaki eltelve magával egy karizma gyakorlásakor?... Hiszen a karizma annyira hiányos Isten dicsõségének közvetítésében, mint amennyire hiányos egy gyenge minõségû tengeri foto, a tengerben való fürdõzéshez képest... Amikor majd eljutunk a teljességre, akkor a karizmák és a szolgálatok megszünnek, mert mindent úgy fogunk ismerni és birtokolni mindent Istenben, ahogyan van...

A szeretethimnusz kifejti a karizmák és a szolgálatok értékét
 

Lehet bármilyen karizmánk, végezhetünk bármilyen szolgálatot, ha nincs bennünk szeretet, akkor a karizma  meg a szolgálat, nemhogy hasznunkra válna, de még kárhoztat is bennünket. A szeretet nélkül a szolgáló tag olyanná válik, mint a zengő érc, vagy a pengő cimbalom. Bármilyen karizmát bírtokolhatok, bármilyen szolgálatot gyakorolhatok, ha szeretet nincs bennem, mit sem ér az nekem...
 

Sajnos, a karizmát meg a szolgálatot szeretet nélkül, önző módon is lehet gyakorolni. Sõt, Isten akaratán átlépve is lehet szolgálni, és Õ ezt megengedi... Miért? Mert az Úr hasonlít az jó gazdához, aki mindent felhasznál, hogy búzáját begyûjtse a magtárába...

(Mt 25:26-27) Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza.

(Lk 9:49-50) János vette át a szót: „Mester – mondta –, láttunk egy embert, aki ördögöket űzött a nevedben, de megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg! Mert aki nincs ellenetek, az veletek van.”

Szent Pál kifejti, hogy a rossz szolgák is hasznot hajtanak Istennek. Azok is, akik nem szeretetbõl és nem tiszta szívvel szolgálnak, azok is hozzájárulnak az evangelizációhoz. Mindegy - írja Pál - csak,  hogy Krisztust hirdessék...

(Fil 1:14-18) Azok közül, akik az Úrban testvéreim, sokan fölbuzdulnak bilincseimen, és egyre bátrabban terjesztik az Isten szavát. Némelyek ugyan féltékenységből és vetélkedésből, mások azonban jó szándékkal hirdetik Krisztust. Ezek szeretetből, mert tudják, hogy küldetésem az evangélium védelmére szól, amazok viszont vetélkedésből, és nem tiszta szándékkal hirdetik Krisztust, abban a hiszemben, hogy bilincseimben keserűséget okoznak nekem. De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki.

De a szeretet nélküli szolgálat, és a mennyei Atya akaratának semmibe vevése, tragikus következményekkel járhat... Lesz majd, aki arra ébred az ítéleten, hogy egy életen át használta a Szentlélek adományait és mégsem üdvözül. Hogyan lehetséges ez?... Úgy, hogy a Szentlélek jelen volt a szolgálatában, de nem volt benne a szolgálóban. Mivel szeretetlen volt a szolgáló és nem cselekedte meg a mennyei Atya akaratát, így nem járta át a Szentlélek. Az ilyen ember nincs bensõséges, intim kapcsolatban Krisztussal a Szentlélek által, hanem csakis a karizmákat használja. Erre mondja az Úr Jézus az ítéletkor, hogy soha sem ismertelek benneteket...

(Mt 7:22-23) Uram, Uram, hát nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöket? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? – Akkor kijelentem nekik: Sosem ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!

A szeretehimnusz kifejti, hogy a végsõ cél a szeretet
 

Az evangéliumi események vagy apostolok élete végén, mindig ott van a szeretet... A szeretethimnusz mondja, hogy a szeretet a legnagyobb, és a szeretet soha el nem múlik. Az Úr Jézus, az Õ búcsúbeszédében, átadta az apostoloknak a szeretet új parancsolatát. Szent János apostol, öregségére, a szereretrõl írt leginkább (1 Ján)... Õ fejtette ki, hogy Isten szeretet (1 Ján 4:16)...

(Jn 13:34) Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.

A szeretet soha el nem múlik... Odaát csakis a szeretet fog maradni és számítani. Egykor majd, az eszkatonban, nem lesz más csak Isten, Aki a szeretet...

(1Kor 14:1) Törekedjetek a szeretetre, de igyekezzetek a lelki adományokat is elnyerni, különösen azt, hogy prófétálhassatok.

 

Ima: Uram Jézus! Milyen nehéz szó a szeretet. Add szívembe szeretetedet, hogy én is igazan szerethessek. Ámen.
 

Zavarbaejtõ esetek

Egy furcsa fotó

Mivel az utóbbi idõben egyre inkább azt éreztem, hogy nem törõdöm eléggé a fiam lelki életével, elgondoltam, hogy valamilyen módon ösztökélni fogom, hogy menjen el a CSIT-re. Tudtam, hogy nem lesz könnyû dolgom, mert a barátai közül egyik sem lelkizõ típusú és azok, akik lelkizõk, mind lányok, és egyáltalán nem szimpatikusok a fiamnak...

Teltek a hetek és én elkezdtem a presszinget… Minden héten, egyszer-kétszer megemlítettem, hogy regisztráljon be a CSIT oldalán. Õ nem mondott nemet, de láttam rajta, hogy nincs benne valami nagy lelkesedés. Egy ideig belefeledkeztem a dologba, de az utolsó héten megint eszembe jutott. Kérdem tőle, hogy regisztrált-e. Nem. De hát így, de hát úgy… Végül aztán abban egyeztünk meg, hogy mivel nem ígényel szállást, majd ott helyben regisztrál…

Eljött a várt nap és én kivittem a fiamat Somlyóra, a kapuig. Amint hazaértem, szól a telefon. A fiam volt és magyarázza, hogy ott van a regisztrálásnál, de nem akarják elfogadni. Miért? - kérdezem. Hát azért, mert csak úgy lehet bemenni, ha ott alszik és végig bent marad… Akkor hát maradj ott – vetettem én fel. Nem maradok – mondta – mert nincs senki olyan fiúismerõsöm, akivel szivesen ellennék...

Én végigtelefonáltam az ismerõseimet, akiket tudtam, hogy bennfentesek a CSIT-nél, de valóban, az idéntõl új szabályt hoztak. Csak az vehetett részt a CSIT-en, aki regisztrált, és bent maradt végig a programon. Tehát, magyarán, a CSIT zárt rendezvénnyé alakult az idénre… Nohát, bajnak baj, de nem szerencsétlenség. – gondoltam  – majd jövõben is lesz CSIT. Ezzel le is tudtam a témát…

Teltek a napok és a Facebook-on minden nap megjelent valamilyen kép vagy tudósítás a CSIT-rõl. Már több, mint egy hete, hogy vége volt a CSIT-nek, amikor még egy kósza hír jelent meg a rendezvényrõl a Facebook híroldalamon, egy bizonyos képpel. Megnagyítom a képet, nézem, s hát ott látom rajta a fiamat… Nézem, nézem, de akárhogyan is nézem, csak õt ismerem fel a képen… Az arca, a nyaka, még a kezének a mozdulata is az övé… Ott áll CSIT-es pólóban, felemelt kezekkel õ is a fiatalokkal… Hogyan lehetséges ez?...

Gondolkodtam, töprengtem, majd eszembe jutott, hogy a CSIT ideje alatt vagy kétszer is kibiciklizett a somlyói borvíz forráshoz a barátjával. Nem-e jutott be valamilyen módon, valaki által, egy rövid idõre a CSIT-re és akkor került a fotóra? Akkor már a fiam el volt utazva sátorozni Gyergyó környékére, így hát felhívtam telefonon. Megkérdeztem, hogy nem volt-e bent véletlenül a CSIT-en, amikor kibiciklizett Somlyóra. Õ azt felete, hogy arrafelé se járt. Én meg tovább tünõdtem...

Amikor hazajött, kinagyítottam a fotót a tabletten és elébe helyeztem. Megkérdeztem tõle: Látsz-e valami különöset ezen a fotón?... Õ megnézte a fotót és ámúlva mondta: Igen, ott vagyok a képen. És rámutatott arra a személyre, akiben én is õt ismertem fel. De hogyan? - ámuldozott. Hiszen én nem voltam ott?...  Hát – mondtam – akkor biztosan van valahol egy ikertestvéred…

Mi volt ez?... Látta az Úr, hogy lemaradtunk a találkozóról, de így ajándékozott meg bennünket?...

(Zsolt 127:2) Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.

A tízlejesek esete

Néhány napra rá, elmentem egy hétköznapi, esti szentmisére. Amint besirültem a templom felé, látom, hogy Dezsõ evickel az estápjaival fel a templom lépcsõjén. Dezsõvel hosszú történetem van, még azokból az idõkbõl, amikor még virgonc fiatalember volt. Mindig barátságosan beszélgettem vele, és így aztán, az én barátságos viszonyulásom és az õ erõszakos kéregetésének az lett az eredménye, hogy egy-egy tízes gyakorta átvándorolt a pénztárcámból az õ zsebébe.

Ezt Dezsõ azzal hálálta meg, hogy a misén, amikor békejobbot nyújtottunk egymásnak, mindig odajött hozzám és kezet fogott velem. Ezzel nem kis feltünést keltett a templomban és zavart nekem… Legutóbb, amikor hosszú idõ után, ismét megjelent a templomban, estápokkal, egybõl odatelepedett mellém. Olyan szaga volt, hogy az ember orrát csavarta le a helyérõl… Tudtam, hogy ismét zavarba fog hozni, ezért a szentáldozás után máshová ültem. Igen ám, de Dezsõt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy szimplán le lehessen rázni. Fogta magát és amíg mondtuk a befejezõ imákat, utánam evickét és megint odaûlt mellém. Nem volt mit tenni, egy tízes megint átvándorolt az õ zsebébe…

Így gondolom érthetõ, hogy amint megláttam a barátomat bemenni a templomba, elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mit is tegyek. Ne menjek el a misére?... Azt nem lehet… Mit szól az Úr hozzá... Csak egy ötvenes van a pénztárcámban. Az sok neki… Mit tegyek? Még volt idõ a mise kezdetéig, így hát visszmentem egy közeli bárba és felváltattam az ötvenest tízesekbe...

Siettem a templom felé és amint odaértem, hát a templom lépcsõje elõtti járdán, ott lobog valamiféle pénz. Lehajoltam s felvettem, Két tízes volt. Én egyet akartam adni Dezsõnek, de két tízest találtam… Bementem a templomba, odaültem Dezsõ mellé és odacsempésztem neki a talált pénzt…

Mi volt ez?... Látta az Úr a zavaromat meg azt, hogy visszatértem pénzt váltani és kimentett engem?...

(Mt 17:27) De hogy őket meg ne botránkoztassuk, menj a tengerre, vesd be a horgot, és vond ki az első halat, a mely rá akad: és felnyitván a száját, egy státert találsz benne: azt kivévén, add oda nékik én érettem és te éretted.

 

 

 

 

Háromnapos csoda

Minden csoda három napig tart – mondják az emberek. Az életszentség megvizsgálásánál is azt tanácsolják, hogy menjünk el, és tartózkodjunk három napig az állítólagos szentéletű ember házában. Három nap alatt minden kiderül. Sőt, maradjunk négy napig, mert a negyedik napra minden világossá válik...

Nohát, én is így jártam... Van egy igencsak népszerű apáca, akinek a tanításait nagyon szeretik. Jómagam is többször meghallgattam, megcsodáltam tanításait, és értékeltem az értelmes, világos gondolatmeneteit. De ahogyan hallgattam őt, mindig az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben vele, valami nem elégséges őbenne… Figyeltem a merev fellépését, a kifogástalan, majdnem katonásan pedáns kosztumjét, a hófehér, kivasalt fehér blúzát, és határozottan azt éreztem, hogy ez az apáca soha sem tudna magához ölelni egy piszkos, bűnös embert. Írtózva húzódna el tőle, és lökné el magától…

Később, bizonyos hitbéli és erkölcsi témákban, kétszer is vitába kellett szállnom vele. Sehogyan sem egyezett a véleményünk bizonyos kérdésekben, és volt, hogy megróttam őt. Mindezekre látszólag fátylat borítottunk, de azt hiszem, az maradt meg részérõl ezek után, hogy megbocsájt, de nem felejt…

Később, úgy hozta a sors, hogy egy nehéz családi űgy kapcsán, abban a rendházban szálltam meg, amelyben ő is tartózkodott. Akkor, nehézségemben az Úrhoz fordultam, és azokban a napokban igencsak el voltam telve a Szentlélekkel. Esténként, amikor együtt vacsoráztunk, a Lélek arra indított, hogy buzdítsam őket a hitre nagy örömmel. Az apácák, látva örömömet és lelkesedésemet az Úrban, a nehéz élethelyzetem ellenére, volt amelyik örömmel fogadta beszédemet, volt aki közömbös maradt, és volt aki zavarodottan felállt és visszavonult. Az egyik reggel, amikor reggeliztünk, elérkezett az a bizonyos harmadik nap…

Hétvége volt, és ilyenkor az az apáca olyan embereket fogadott, akiknek a lelki vezetését vállata, és akikkel lelki beszélgetéseket folyatott. Éppen reggeliztünk, amikor csengettek a főbejáratnál. Az apáca megkérdezte a fiatalabb rendtársától, hogy ki csenget. Az jelentette neki, hogy az a bizonyos személy, akinek jönnie kell lelki beszélgetésre. Erre az apáca arca igencsak felfúlyódott és elsötétült, majd haragos tekintettel és mély megvetéssel morgott valamit a vendég róvására, mert hát az tíz perccel korábban érkezett a megbeszélt időpontnál. A szerencsétlen vendég, aki lelkileg kiéhezetten, örömteli, türelmetlen várakozásában, már nem tudta kivárni a pontos időpontot, nem is sejtette, hogy odabent milyen pofát vágnak az ő érkezésére. Persze, gondolom, hogy amikor kiment az apáca fogadni őt, akkorra már beállította magának a kegyes-nyájas ábrázatot. Nohát, ennyit a krisztusi szeretetről…

(1Kor 13:1) Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

Nemsokkal később ismét meggyőződhettem ennek az apácának képmutatásáról. Egy másik rendházukban ismét találkoztunk. Amint az egyik ajtón kiléptem, és még beszélgettem azzal a testvérrel, akit meglátogattam, a szemem sarkával megpillantottam, amint ott vasal a másik szobában. Amint észrevett és rámpillantott, a szemei nagyon rosszak voltak: sötét haragot és rosszindulatot súgároztak felém. Amikor feléje fordultam és kedvesen, tisztelettel köszöntöttem, akkorra már ő is felöltötte a nyájas ábrázatát, és kedvesen viszonozta köszöntésemet...

Ezzel szemben, eszembe jutott az én úgynevezett dajkám, aki, ahányszor csak megkérte édesanyám, mindig vigyázott rám, teljesen ingyenesen és nagy szeretettel. Őtőle hallottam életemben először az Úr imáját, ő tanított meg a Miatyánkra... Csutak néni - mert hát így hívták - egy fiatalon is öreg, sovány, ráncos, lóképű, kapafogú, rekedtes hangú és négy osztályt végzett parasztasszony volt, aki mindig mosolygott. Nevetése, mosolya és a belőle áradó meleg szeretet mindig megszépítette az arcát, és csak ritkán jutott az embernek eszébe, hogy milyen csúnya meg lóképű, csakis akkor ha netán egymagában elkomolyodott...

Csutak néni mindig örömmel sirült ki a konyha ajtaján, amikor a kutya ugatott, hogy lám ki jön hozzá. Mindig nagy hanggal és kitörő örömmel fogadta a vendéget. Soha nem volt olyan sürgös munkája, hogy azt ne tehette volna le, amikor valaki betért hozzá. Amikor pedig a vendég készülődött elmenni, mindig marasztalta, hogy hátraszaladhasson a hátsó udvarba tojásért, almáért vagy valami zöldségért, amit aztán valahogyan mindig belegyömöszölt a szabadkozó vendég szatyrába.

Amikor megöregedett, meglátogattam őt a kisfiammal, aki akkor négyéveske volt. Csutak néni ott ült a csergével leterített padkán, csendben, mosolyogva, mindha csak várt volna valamire, valakire. Amikor köszöntöttem, válaszolt, de láttam rajta, hogy már nem ismer meg. Amikor viszont a kisfiamat állítottam eléje, mintha csak felébredt volna, ugyanazzal a kitörő örömmel és szeretettel hajolt hozzá, ahogyan annak idején engem szokott fogadni. Öcsike drága!... – szólította meg a kisfiamat, az én gyerekkori becenevemmel. Láttam rajta, hogy az öregkori meszesedés miatt, már nincs meg neki valóság és idő érzéke. A kisfiamban engem ismert fel...

Csak álltam ott meghatódva és hosszasan elnéztem a volt dajkám megöregedett arcát. Akkorra már kitelt a sovány, ráncos arca, és csudamódra, mintha megszépült volna. Mintha öregségére szebb lett volna, mint fiatal korában... És ő csak ült ott a padon, csendben, mosolygva. Mintha várt volna valamire, valakire...

Kevés az Istennek szentelt élet, ha nincs benne szeretet, és bőségesen elég egy dolgos parasztasszony élet, ha van benne szeretet...

( 1Kor 13:8; 13) A szeretet soha meg nem szűnik. ... Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.    

Ima: Uram Jézus, Te előbb szerettél minket, mintsem mi viszontszerethettünk volna Téged. Adj lelkünkbe szeretetet, hogy kiáraszthassuk azt környezetünkre, és így megdicsőíthessük a mennyei Atyánkat. Ámen.

 

Lelki agresszió a közösségben

Isten országának örömhíre (Mt 4:17) és az evangélium summája (1Tim 3:16) kötelez minket, és ezeknek egyenes következménye, illetve követelménye a szeretet új parancsolata. Ha Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (Jn 3:16), és Krisztus úgy szeretett minket, hogy meghalt értünk a kereszten, akkor nekünk is kötelességünk, hogy szeressük egymást, úgy, ahogyan Jézus is szeretett minket...

(Jn 13:34) Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.

(1Ján 2:8-11) De új parancsot is írok nektek, s ez rá is, rátok is vonatkozik, mert a sötétség elmúlt, és az igaz világosság világít már. Aki azt mondja, hogy világosságban van, és testvérét gyűlöli, az még most is a sötétségben van. Aki szereti testvérét, az a világosságban marad, és nem okozza testvére bukását. De aki gyűlöli testvérét, az sötétben van, a sötétben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét.

(1Ján 3:14-16) Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad. Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet. A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért.

( 1Ján 20:19-21, Károli) Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket! Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát? Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.

De a többi apostol leveleinek is az a végső kicsengése, hogy szeressük egymást:

- Péter apostol buzdítása...

(1Pét 4:8)  Mindenekelőtt  legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez.

- Pál apostol szeretet himnusza...

( 1Kor 13) A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel....

- Jakab apostol intelme...

(Jak 2:8) Ha teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« , jól teszitek.

-Júdás apostol jókivánsága...

(Júd 1:2) Irgalom, béke és szeretet bőségesen adassék nektek!

Szent Pál szeretet himnusza (1Kor 13), amely szorosan összefügg a Krisztus misztikus testének leírásával (1Kor 12), világosan kifejti, hogy a karizmák (a lelki adományok) csak ideigvaló eszközök, amelyek arra szolgálnak, hogy egybe szerkesztessenek a tagok Krisztus testében. Amikor pedig elérkeznek a végső dolgok, akkor a karizmák elenyésznek, a töredékes lelki tapasztalások megszűnnek, és ott már nem lesz semmilyen kérdés ( Jn 16:23), mert annyira teljesek leszünk Isten ismeretével, mint ahogyan betöltik a vizek a tengert (Iz 11:9). Minden elmúlik, és csakis a szeretet marad meg. Ott, a Vőlegénynél, majd csak a szeretet fog számítani. A múlandó karizmákkal lehet ugyan érdemeket szerezni, de csakis akkor, ha azok szeretettel párosulnak...

Keresztények vagyunk, és mégis, nap mint nap megtapasztaljuk a szeretetlenséget. Sőt, megtapasztaljuk a kemény agressziót is. De mivel művelt, törvénytisztelő, evilági polgárok vagyunk, ezért a fizikai agresszió nem fordulhat elő... Ezért aztán, annál inkább jelen van életünkben a lelki agresszió, amelyre nemigen lehet világi törvényeket hozni. A lelki agressziót nem csak szóval lehet elkövetni, hanem tettel is, meg tudatos mulasztással is…

A lelki agressziót megtapasztaljuk minden közösségben: a családban, a munkahelyen vagy a krisztusi közösségben. Mivel a krisztusi közösség a hitről, az evangéliumról, Jézus Krisztusról és a szent szeretetről kellene szóljon, ezért talán itt a legsúlyosabb a lelki agresszió. A családban elszenvedett lelki agresszió is nagyon súlyos, a munkahelyen is komolyan le lehet sérülni, de mégis, a legveszélyesebbnek a krisztusi közösségben elszenvedett lelki agressziót gondolom, mert pont ott történik súlyos lelki agresszió, ahol a sérült, a lelkileg beteg ember, isteni vigasztalást és lelki gyógyulást remél...

A lelki agresszió formái egyes formái:

A titkolózás

A titkolózás arról szól, hogy az a testvér, akivel együtt dolgozunk Isten országáért, akirõl azt gondoljuk, hogy egy szív és egy lélek vagyunk (ApCsel 1:14), eltitkol előlünk olyan fontos információkat, amelyek ránk is tartoznak, és amelyek komolyan érintenek bennünket, azzal a céllal, hogy ő valamilyen helyzeti előnybe kerüljön. A titkolózást mindig a versengés, az irigység és a gátlástalan érvényesülési vágy motiválja. Megtart magának információkat, hogy lépéselőnybe kerüljön, érvényesüljön, és hogy a másik kimaradjon abból a bizonyos dologból, amelyet ő szeretne uralni vagy megszerezni. Ez a magatartás súlyosan rombolja a testvéri bizalmat, és komoly sebet ejt a becsapott tesvér szívén...

Az ellenkezés

Az ellenkezés az a magatartás, amely által, a közösségi megbeszéléseken, bármilyen javaslata, felvetése is legyen az egyik testvérnek, a másik mindig ellene van. Ugyanakkor, bárki más, bármilyen kevésbé jobb javaslattal is hozakodik elő, azt azonnal felkapja, támogatja, csakhogy ne annak a testvérnek javaslata valósuljon meg, akit ő ki nem állhat. Az ellenkezést a versengés, az irigység és a harag motiválja. A másik testvér képességei és lelki potenciálja, veszélyt jelentenek az ellenkező magatartású testvér beképzelt lelki karrierjére nézve. Ezért aztán mindent elkövet, hogy a másikot szabotálja munkájában...

A leértékelés

A leértékelés az a fajta lelki agresszió, amelyben a bántalmazó testvér folyton lebecsüli azt, amit az áldozat gondol vagy tesz. Gyakran megtörténik, hogy a bántalmazó viccnek, tréfának álcázza a leértékelõ magatartását, miközben kikezdi a másik testvér kinézetelét, képességeit, értékeit, inteligenciáját. Ezt a magatartást is a kevélység motiválja, a versengés és a gátlástalan érvényesülési vágy. El kell bizonytalanítani, le kell uralni a másikat, és le kell rombolni értékeit a közösség elõtt, hogy ne lehessen vetélytárs...

Az ítélkezés és a kritizálás

Ezeket nehéz helyesen megítélni, mert létezik jogos, belső ítélkezés is (1Kor 6:3), meg építő kritika is. Ha valaki alázatos, az elfogadja ezeket, aláveti magát az ítéletnek, kritikának, és korrigálja magatartását. Itt azonban arról van szó, hogy ha valaki ellenszenves, akkor annak a legkisebb hibája is egybõl nagy vétek lesz, és kemény kritikát vált ki, de a másik testvér bármilyen súlyos hibája fölött szemet húnynak és elfedezik. Akit nem kedvel a bántalmazó, annak minden lépésére tud mondani valamilyen negativ véleményt. Ennek a magatartásnak forrása a harag és az ellenszenv...

A lekicsinyelés

Ez a magatartás gyakran társul kegyes, lekicsinlő megszólitásokkal, mint pld.: testvérkém, fiacskám, barátocskám, stb. Ezek a lekicsinylő gesztusok azt sugallják, hogy a másik testvér gondolatai, érzelmei, vágyai, tettei lényegtelenek, és egyáltalán nem fontosak. A lekicsinylő derüs arccal és fölényes mosollyal mellőzi a lekicsinyelt testvért próbálkozását. Ennek a magatartásnak gyökere a gőg, amely arra készteti a bántalmazót, hogy a másikot megalázza...

A megfélemlítés

Ez az a magatartás, amikor a bántalmazó úgy próbálja rávenni a tagokat az engedelmességre, hogy kilátásba helyez számukra valamilyen következményt, mint pl.: ha nem engedelmeskednek, akkor ki lesznek zárva, vagy le fognak maradni valami fontosról, elesnek anyagi forrásoktól, és esetleg elveszítik Isten kegyelmét, stb.  Ez a magatartás is gátlástalan hatalomvágyból, mások fölötti uralkodás vágyából fakad, amely aztán ilyen manipulációkat eredményez...

A parancsolgatás

Ez a magatartás az, amikor már a kegyes kérlek testvérem-ből, menj ide-menj oda parancsolgatás lesz. A sérült, szűkkeblű emberbõl, elõbb-utóbb előbújik a hatalmaskodó, kivagyokén magatartás. Az ilyen ember nem akar teret engedni a másik szabad vélemény nyilvánításának, hanem kényszeríteni akarja, hogy gondolkodás nélkül rendelje alá magát az ő akaratának. Itt súlyos jelemzavarról van szó, és az ilyen ember semmiképpen sem alkalmas vezetõnek...

A tagadás

Ez a magatartás a lelki bántalmazás egyik igen súlyos formája. Ez akkor merül fel, amikor az áldozat meg akar testvéri módon beszélni a másik testvérrel egy problémát, a kiengesztelődés és egyetértés céljából, de a másik úgy tesz, mintha a probléma nem is létezne, és úgy tesz, mintha nem értené miről beszél a társa. Ezzel azt üzeni kódolva, hogy nincs joga a másiknak problémákat felvetni, és nem bízhat a saját érzéseiben, megítélésében...

A semmibevevés

Ez a magatartás egy nagyon fájdalmas bántalmazási módszer. Akkor beszélünk semmibevevésrõl, amikor egy véleménykülönbség után, bejön a közösségbe a fekete bárány testvér, mosolyogva köszön, megszólít valakit, kérdez tõle valamit, és az úgy tesz, mintha semmit sem hallott/értett volna. Esetleg válaszol valami közömbös dolgot, de nem reagál ténylegesen, és nem jelez vissza, hogy felfogta azt, amit a másik mondott neki. Ennek a cselnek különösen romboló hatása van, főleg a lélekben gyengéknél...

Még sok más hasonló módszer van, amelyek esetleg még súlyosabbak is lehetnek, fõleg akkor, amikor többen is, klánszerűen összefognak, hogy lelki agresszió alá vegyék a vélt ellenfelet, aku az áldozat...

Mit tegyünk ilyenkor? 

Először is fel kell ismerjük, hogy lelki agressziónak vagyunk kitéve...

Ennek a lelki jelei a következők lehetnek:

- Egy bizonyos személy jelenlétében, vagy a közösségben, folyamatosan nem érezzük jól magunkat;

- Egy bizonyos személy jelenlétében, vagy a közösségben, mindig attól kell rettegjünk, hogy a legjobb szándékunk mellett is valamit nem jól mondunk;

- Amikor egy-egy beszélgetés, találkozás után, mindig azt érezzük, hogy a dolgok rosszul végződnek;

- Amikor egy-egy beszélgetés, találkozás után, azt érzi az ember, hogy minden lelki ereje elhagyja, lehangolt lesz, feszült és ideges.

 Vannak bizonyos pszihológiai tanácsok a lelki agresszió ellen, mint pl.:

- Tükrözni a bántalmazó érzéseit: Úgy látom dühös lettél…

- Kifejezni saját érzéseinket: Rosszul esik nekem, amikor így beszélsz…

- Következményeket helyezni kilátásba: Ha továbbra is ilyen megalázóan viselkedsz, akkor át fogom gondolni a kapcsolatunkat…

Ha észrevettük, hogy lelki agresszió áldozatai vagyunk egy krisztusi közösségben, akkor tehetünk néhány dolgot magunkért:

- Tudatosítsuk istengyermeki méltóságunkat és lelki szabadságunkat Krisztusban;

- Jusson eszünkbe, hogy nem vagyunk mazokisták, hogy folyton kínoztassuk magunkat lelkileg, sem lábtörlõk nem vagyunk, hogy valaki folyton belénk törölje a lábát;

- Higgyük el, hogy nem egy bizonyos embertől, nem egy betegesre elferdült krisztusi közösségtől függ a lelki életünk, üdvösségünk, hanem Krisztus Egyházától, és keressünk olyan közösséget, ahol valódi krisztusi szeretet van, vagy legalábbis nincs lelki agresszió;

- Elméletileg lehet próbálkozni intelemmel is, de akik egy krisztusi közösségben lelki agresszióra adták fejüket, azoknál kevés az esély, hogy bármit is elérjünk jó szóval;

- Akik Krisztus nevében lelki agressziót követnek el, lelkeket sebeznek meg, bolygatnak fel, kicsinyeket bizonytalanítanak el és zavarnak össze, azok nagy bűnben élnek, és az ilyeneket kerülni kell. Imádkozzunk az ilyen emberekért...

Számtalan lelkiségi közösség: alapítvány, szekta, neoprotestáns vagy akár történelmi egyház közösség van, amelyekben súlyos lelki agressziót követnek el. Ismerjük fel a lelki agressziót idejében, hogy ne kerüljünk kiszolgáltatott, függő helyzetbe, és fõként, ne feledjük el soha a fő parancsolatot, hogy: Szeressétek egymást.

Néhány hasznos olvasmány ebben a témában, amely elérhető az interneten:
- Fesz van - Bartus Laszlo könyve;
- A szekták lelki rabsága...
- Az agymosás...

Ima: Uram Jézus, irgalmazz nekünk, és azokon is, akik lelki sérültségük vagy kevélységük miatt, lelki agresszióra vetemednek. Kérünk szabadíts meg minket mindenféle beteges lelki függõségtõl és kiszolgáltatottságtól. Ámen.

Forrásként használtam fel a következõ cikket: Szóbeli bántalmazás - Számos variáiója van, sokan fel sem ismerik 

A pénz utáni sóvárgás

(1Tim 6:3-11) Ha valaki mást tanít, s nem követi Urunk, Jézus Krisztus üdvös szavait és az istenes tanítást, az felfuvalkodott és semmit sem ért. Betegesen vitázik, üres szóharcot folytat, amiből csak irigykedés, veszekedés, káromlás, rosszindulató gyanúsítás és olyan bomlott agyú, igazságot elferdítő embereknek torzsalkodása származik, akik a vallásosságot jövedelmi forrásnak tekintik. A vallásosság, ha megelégedés társul hozzá, valóban nyereség. Hiszen semmit sem hoztunk erre a világra, s nem is vihetünk el semmit. Ha van ennivalónk és ruhánk, elégedjünk meg vele. Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás. Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek. Te azonban, Isten embere, menekülj ezektől!

Kezdetben, látszólag mindnyájan ugyanazzal a lelkesedéssél és tisztasággal indultunk neki a lelki életnek, a lelkiségi közösségekben. Laikusokként, rajongtunk az Úr Jézusért, az evangéliumért, és mindnyájan nekiiramodtunk a lelki életnek, mint valami futóversenyen. Idõközben azonban, sokak futásában érdekességek mutatkoztak: bicsaklások, ficamok, sántikálások, stb. Az egyik ilyen ficam az egzisztenciális kérdés lett, vagyis a pénz kérdése. Itt nem azoknak a pénzsóvárságáról van szó, akik a világ fiai, hanem azokéról, akik azt vallják, hogy Krisztust követik...

Evangelizálni vagy szentté válni?

Igaz, hogy az Úr Jézus küld bennünket is evangelizálni az egész világra, de hogyan kell értelmezzük ezt a küldetést?

(Mk 16:15) Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. (Mt 28:19)

Vannak dolgok az evangéliumokban, amelyeket az Úr Jézus mindenkinek mond, és vannak dolgok, amelyeket csak az apostoloknak és utódaiknak mond...

(Lk 12:41) Péter megkérdezte: „Uram, ezt a példabeszédet csak nekünk mondod, vagy mindenkinek?”

(Mk 13:37) Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Legyetek éberek!”

Ebbõl lehet következtetni, hogy az evangelizálás és a keresztelés parancsát (Mt 28:19) az Úr Jézus elsõsorban az apostoloknak adta, akik az Egyház fundamentoma (Ef 2:20; Jel 21:14). Az apostolok ezt a küldetést továbbadták kézrátétellel a püspököknek, a presbitereknek és a diákónusoknak (ApCsel 6:6;13:3; 1Tim 5:22; Tit 1:5). 

Hozzánk, világi krisztuskövetõkhöz, ez a küldetés közvetett módon jut el az Egyház felhatalmazása által, amely a keresztség és a bérmálás szentségében adatik meg, és amely a Világiak apostolkodása zsinati dokumentumban nyert konkrét, hivatalos keretet...

Ezzel szemben, a világiak meghívása az életszentségre általános jellegû, amit a szentírás határoz meg. Legyetek tökéletesek (szentek), amint mennyei Atyátok tökéletes! (Lev 11:45; 19:2; 20:7)...

(Lev 11:45) ... legyetek szentek, mivel én is szent vagyok.”

(Mt 5:48) Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!

Tehát nekünk, világi krisztuskövetõknek - amint ez a Világiak apostolkodása zsinati dokumentumból is világosan következik - nem az az elsõdleges feladatunk, hogy szóval, hivatásszerûen evangelizáljunk, hanem az, hogy az életszentségünkkel tegyünk tanuságot Jézus Krisztusról. Tehát elsõsorban életszentségünkkel kell evangelizálnunk, és csak azután, a lehetõségeink és tehetségünk szerint, szóval, írással, közösségi társulásokkal, rendezvényekkel, stb.

Az egzisztenciális probléma

Mindenki, aki az Úrnak szolgál és Isten országát építi, kivétel nélkül, elõbb vagy utóbb szembekerül az egzisztenciális kérdésekkel. Ok, hirdetem az evangéliumot, de konkrétan mibõl élek meg? Hogyan élem meg a magánéletemet, a családi életemet?... Ezt a kérdést már Szent Pál is letisztázta annak idején, a közösségeihez intézett leveleiben. Utána, többen is, köztük Szent Ágoston is kitért erre…

(1Kor 9:4-19) Nincs jogunk az evéshez és iváshoz? Nincs jogunk ahhoz, hogy asszony nővért magunkkal vigyünk, mint a többi apostol és az Úr testvérei vagy Kéfás is teszi? Csak nekem és Barnabásnak nincs jogunk mentesülni a kétkezi munkától? Ki katonáskodik saját költségén? Ki ültet szőlőt, és nem eszik a terméséből? Ki legeltet nyájat, és nem issza a nyáj tejét? Talán csak emberi megfontolásból mondom ezeket, nem így nyilatkozik a törvény is? Hiszen Mózes törvényében ez áll: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!” Talán az ökörre van az Istennek gondja, s nem inkább értünk mondja ezt? Kétségtelenül értünk írták meg, hogy aki szánt, reménykedve szántson, s aki csépel, abban a reményben csépeljen, hogy részesedik a termésből. Ha lelki javakat vetettünk köztetek, nagy dolog az, hogy majd anyagi javaitokat aratjuk? Ha mások rendelkezhetnek veletek, nekünk nincs több jogunk hozzá? De nem élünk jogunkkal, hanem elviselünk mindent, csak hogy gátat ne vessünk Krisztus evangéliumának. Nem tudjátok, hogy akik a templomban szolgálnak, a templomból is élnek, s akik az oltárnál szolgálnak, az oltárról részesednek? Éppen így rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek. Én azonban mindebből semmit sem élveztem. De nem azért írom, hogy ezután így legyen, hiszen jobb meghalnom, semhogy valaki lerontsa jóhíremet. Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot. Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. Mi tehát a jutalmam? Az, hogy mint az evangélium hirdetője, ingyen nyújtsam az evangéliumot, s ne éljek az evangéliumban gyökerező jogommal. Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek.  

Ez megint egy olyan újszövetségi igerész, amely nem vonatkozik mindenkire, hanem csak az apostolokra, az apostolutódokra vagyis a püspökökre és az õ megbízottjaikra a presbiterekre (vagyis a papokra). Csak azoknak van joguk eltartást ígényelni az oltárnál való szolgálatukért vagy az evengélium szolgálatáért, akiknek erre kiválasztott meghívásuk van, vagyis gyakorlatilag csak a szolgálsti papságnak.

Errõl a jogáról mondott le Szent Pál, amikor nappal sátrat szõtt és este evangelizált, hogy ezzel egyfelõl érdemeket szerezzen magának, és másfelõl példát mutasson a híveknek. Azoknak akik, nem akarnak dolgozni, hanem az evangelizálás címén más kenyerét akarják enni, más nyakán akarnak élni, azokat Szent Pál figyelmezteti, hogy mindenki egye a saját kenyerét, és aki nem akar dolgozni, az ne is egyék...

(2Tessz 3:7-12) Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek; senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék.

Tehát a világi krisztuskövetõnek kötelessége dolgozni, megkeresni egzisztenciát és munka közben vagy munkaidõ után hirdetni az evangéliumot, építeni Isten országát. Ezzel szemben, mára már bevett szokás lett a „full-time”-os evangelizátori státusz. Alapítványokon keresztül vagy közösségi adakozások által, egyes világi krisztuskövetõk és családjaik, gyakorlatilag mások pénzén, mások adakozásából élnek. Vajon az a mennyei Atya akarata, hogy magunkat és családunkat adakozásokból tartassuk el, miközben evangelizációs alkalmakat szervezzünk?...

Anyagias eltorzulások

Félretéve a versengés kisértését, ami amúgy is örökké jelen van, és ami szorosan összefonódik a „szenteskedõ anyagiassággal”, nézzünk meg néhány anyagias eltorzulást:

- Mivel az ember és családja szükségletei állandóak, és a mai világhoz alkalmazkodnak, de az adakozások ingadozóak vagy el-el apadnak, ezért ezek az emberek olyan kényszerhelyzetbe kerülnek, hogy sürgetniük kell az adakozást, vagy ha nem, akkor azzal, amivel dolgoznak, vagyis az evangéliummal, nyerészkedni kezdenek. Tehát a vallásosságból jövedelmi forrást hoznak létre (1Tim 6:5). Ez egy vallásos biznisz, ami aztán szépen elfajul, olyannyira, hogy egyes amerikai vagy afrikai neoprotestáns prédikátorok dollármilliomosok lettek...

(1Tim 6:3-5) Ha valaki mást tanít, s nem követi Urunk, Jézus Krisztus üdvös szavait és az istenes tanítást, az felfuvalkodott és semmit sem ért. Betegesen vitázik, üres szóharcot folytat, amiből csak irigykedés, veszekedés, káromlás, rosszindulató gyanúsítás és olyan bomlott agyú, igazságot elferdítő embereknek torzsalkodása származik, akik a vallásosságot jövedelmi forrásnak tekintik.

(2Kor 2:17) Mi nem tartozunk azok közé, akik Isten tanításával nyerészkednek, hanem őszintén, mintegy az Istenből beszélünk, az Isten színe előtt Krisztusban.

- Mivel az egzisztenciális problémák ezeknél az embereknél felülírják a hit tisztaságát és a krisztusi elveket, ezért az igehirdetést is meghamisítják a közösségekben, annak érdekében, hogy az emberek inkább adakozzanak. Így születik meg aztán a „tized” fogalma ( Szám 18:26), a „jókedvû adakozó” fogalma (2Kor 9:7) vagy a „százannyit visszanyerõ” adakozó fogalma (Mt 10:30). Ezek valójában mind tévtanítások és lelki zsarolások, amelyek lelki uzsoráskodásra veszik rá az embereket. Adakozzanak, de nem szeretetbõl, hanem hamis istenfélelembõl vagy evilági nyereség reményében, mert hiszen az õ  hitük szerint, százszorosan megtérül az adakozásuk, anyagiak formájában. A tized fogalmát, az uzsorás lelkiséget, a biznisz-kereszténységet, már több neves teológus, gondolkodó is kivesézte, de mindhiába, mert a pénz nagy úr...

- A fenti életállapotok miatt, ezek az emberek eltolódnak egész életükkel egy neoprotestáns hátterû, felekezetközi világba, mert onnan folynak a tizedbõl szerzett pénzek. Ennek következményeként, elkezdenek tévtanításokat tartalmazó könyveket forgalmazni, amelyeket ezek a felekezetközi protestáns alapíványok promoválnak. Mivel az adakozások tekintélyes része felekezetközi forrásokból származik, ezért lassan eltolódnak egyfajta hamis ökumenia szerinti evangelizáció felé. E hamis ökumenia lényege, hogy míg a protestáns, neoprotestáns elemek korlátlanul terjedhetnek a katolikus közösségekben, addig a katolikus hitünk legszentebb igazságairól, mint pl: az Oltáriszentség, a Szûzanya és a katolikus Egyháztan ( pl. primátus), szó sem eshet...

- Mivel ezek az emberek, ezt a vallásos bizniszt mûvelik és személyes érdekből is hamis ökumeniát tanítanak, lassacskán fellazul a katolikus hit, és egy idõ után jelenkeznek az egyházból való látványos kibérmálkozások és a neoprotestáns gyülekezetekbe való átcsapódások. Szomorúan néztük végig, hogy olyan közösségvezetõk, alapító közösségi tagok, akik 15-20 éve vannak a katolikus lelkiségben, egyszerre csak elszakadnak a Katolikus Egyháztól és megtalálják az állítólagos „igazi krisztusukat” egy pocsolyaszerû autonóm gyülekezetben...

- Ugyanakkor, ha vallásos nyerészkedésrõl van szó, legyen az adakozás vagy vallásos tárgyak kereskedése, mint minden nyerészkedésben, létrejön egy versengés a létezõ piacon, ami a gyakorló hívõk zsebének gazdasági határa. Kinek adakoznak a hívek, hogyan tartjuk meg az adakozókat, kitõl vásárolnak kegytárgyakat, könyveket, ki szed be több pénzt tõlük, stb.?... Ebbõl születnek aztán az irigységek, az áskálódások, mesterkedések, amelyek mind-mind ellenkeznek a tiszta vallásos lelkülettel...

- Nem utolsó sorban, történtek olyan igazságtalanságok is, amelyen az ember szeme-szája tátva marad. Van olyan evangelizáló, aki kb. 15 évet dicsõített, gitározgatott a közösségekben, és amikor rájött a családalapítási kedv, akkor felhasználva kapcsolatait, gyûjtést szervezett magának, és népszerüsége révén, egy fél év alatt megvette a kertes családi házát. A másik testvér, aki hasonlóképpen dicsõitett a közösségekben, addig kellett dolgozzon, amíg az orrára bukott, hogy otthont teremtsen családjának saját erõbõl vagy svájci frankos hitelbõl. Az ilyen, aki ilyent csinál, már elvette jutalmát... Milyen alapon merészel valaki másoktól, a hívektõl, a közösségektõl pénzt kérni, hogy házat vegyen magának?...     

Mivel itt kemény érdekekrõl van szó, nem is gondolom, hogy az, aki érdekelt, egyet fog érteni gondolataimmal, de aki tiszta és az is akar maradni, az Szent Pál intése szerint az ilyeneket kerüli ( 1Tim 6:11)...

Akit bõvebben érdekel ezeknek az eltorzulásoknak teológiai háttere, az olvassa el a következõ írásokat:

- Kocsis Tamás: A Földi Paradicsom prófétái, avagymérlegen a bizniszkereszténység ideológiája;

- FazekasCsaba: A prosperitás teológiája - alulnézetből; Kiegészítések Kocsis Tamástanulmányához;
- Az anyagiakkal kapcsolatos összefüggések azújszövetség szemléletében.

Óvakodjunk a pénz utáni sóvárgástól és a vallásos nyerészkedéstõl. A korrupció rettenetes dolog, de még rettenetesebb, amikor lelkiekben válik korrupttá az ember. Ez az iskarióti Júdás útja, aki meglopta az apostoli közösség kasszáját (Jn 12:6)...

Számomra az kérdés egyszerû. Megfizetem az egyháznak az elõírt 1% -os anyagi támogatást, így eleget teszek az egyház ötödik parancsoalatának. Ha tehetem, akkor felajánlom az egyháznak az adóm 2%-át is. Azonkívün nincs semmilyen kötelezettségem, mint pl. tized vagy hasonlók. A keresztény adakozás mértéke csakis a szeretet, és az adott anyagi lehetõség. Szétoszthatom az egész vagyonomat is, ha nincs bennem szeretet, olyan vagyok mint a zengõ érc és a csengõ cimbalom (1Kor 13:1)... 

Ima: Uram Jézus, kérlek világosítsd meg a testvérek szívét és oltalmazd meg õket a keresztény prosperitás tévelygésétõl. Ámen.

Kõbe ne üssed lábadat

(Zsolt 91:12) Kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat. 

(Lk 4:11) Tenyerükön fognak hordozni téged, hogy kőbe ne üssed lábadat.

Arról teszek tanuságot, amire emlékszem, és úgy ahogyan emlékszem... 

Akkor épp harmadik osztályt végeztem, 9 és fél éves voltam és kb. 36 kg volt a súlyom. Erre azért emlékszem, mert az év vége előtt a mértékegységekről tanultunk, ezért hát meg kellett méretkezünk és le kellett mérjük lépéssel a falú egyik utcáját...

Fejlett, virgonc gyermek voltam. Naponta legalább egyszer fára másztam, valamiről leugrottam, kővel célba hajítottam és megbirkoztam azzal aki csúfolkodott velem... 

Egyik délben, amikor unatkoztam - mert déltájban soha nem volt játszótársam, mivel mindenkit hazahívtak enni - felmásztam a hátsó kerítés hosszanti léceire, majd a kerítés tetején egyensúlyozva, elhatároztam, hogy nem mind mászok lefele, hanem leugrok. Azelőtt még soha nem próbáltam meg a nagy kerítés tetejéről leugrani. Kb. 2 méter magasból ugorhattam gyepre, de amint földet értem, igen kellemetlen meglepetésben lett részem. Arra vigyáztam, hogy az állam bele ne verjem a térdembe, de az ütközés ereje olyan nagynak bizonyúlt, hogy azt éreztem, majd elszakad a combizmom. Oldalra dőltem a fűben, és jajgatva súroltam a combjaimat, amíg el nem múlt a fájdalmam. Ez arra volt jó, hogy megirmerjem a korlátaimat...

Egyik délután kiszaladtam a gyepre a kulturház mögé, és láss csudát, a barátaim, akik mind fölöttem jártak az iskolában, mert hát ők szeptember elõtt születtek, azt találták ki, hogy felmásznak a kulturház padlására galambtojásért meg galambfiókákért. Felmásznak, felmásznak, de hogyan másznak fel?... Hát kézzel-lábbal, a csupasz téglákon - világosítottak fel. A nagyobbak, a hatodikosok meg a hetedikesek már jártak fent, és hoztak is le tojásokat. Az egyik közülük épp akkor ereszkedett le nagy óvatosan... 

Odamentem én is a falhoz és megfigyeltem a dolgot. A cigánytéglák közül annyira ki volt porladva a malter, hogy egy gyerek ujja akár félig is befért a lyukba. Felnéztem és rögtön kiment az erő a lábamból. Éreztem, hogy ez a műfaj nem nekem való. Erre az egyik barátom elkezdett bíztatni meg csúfolni, hogy csaknem tojtam be... Mondta, hogy másszak fel vele, lépésről-lépesre. 

- Nem nehéz - mondta - ő már egyszer járt fent...

Elindultunk felfelé. Egy darabig nem volt nehéz, de amint közeledtünk a fal tetejéhez, egyre inkább kezdett remegni a kezem meg a lábam. Megálltam pihenni. A barátom egy ideig biztatott, majd otthagyott és továbbmászott. Amint felért a fal tetejére, felkapaszkodott az eresz alatt a padlásra. Én még másztam néhány fokot, egész közel az ereszig, s aztán megint odalett az erőm. Lénéztem, és éreztem, hogy nagy bajban vagyok. Tudtam, hogy se fel nem tudok mászni a padlásra, se vissza nem tudok mászni a földre... Kiment az erő a végtagjaimból. Felmászni meg nem is nagyon akartam, mert el se tudtam képzelni, hogyan lehet majd onnan visszaereszkedni a falra. Ekkor eldöntöttem, hogy leugrok...

A maradék erőmmel megkapaszkodtam, és jól megfigyeltem alattam lévő terepet. A fal aljában volt egy kb. 1 m magas és 1,5 m széles kõjárat, amely az épület hátsó ajtajához vezetett, és amely legtöbb helyen gyepes volt. Én egy ilyen gyepes helyet céloztam meg, és oda irányítottam az ugrásomat. Eszembe jutott, hogy amikor a 2 m magas kerítésrõl leugrottam, mennyire fájt. Fel voltam készülve, hogy most nagyon meg fogom ütni magamat...

Elengedtem a falat, s eközben egy picit ellöktem magam a faltól, úgy, hogy a földet éréskor ne csapódjak a falnak. Majd zuhantam... Az ugrás egésszen úgy sikerült, ahogyan elképzeltem. A gyepes helyen landoltam, kb. 90 fokkal elfordulva faltól. Úgy értem földet, hogy még fel se borultam, hanem talpon maradtam, és azonnal felegyenesedtem. A fal magassága kb. 6 m lehetett, és én kb. 5 m magasból ugorhattam le. Leszaladtam a párkányról ilyedten, és visszafordulva, örömmel meg csodálkozással néztem, hogy honnan ugrottam le. Az ütközés, amit éreztem, annyi volt, mintha csak 1 m magasból ugrottam volna le. Semmilyen ütközést, fájdalmat vagy rándulást nem éreztem sehol a testemen. Nem értettem... Így, elgondolkodva, ballagtam a fűben a kertünk felé. Egyszer csak látom, hogy édesanyám rohan felém kiabálva, háziruhában. Lobogott a haja meg a ruhája, és a nevemet kiabálta. Amikor odaért hozzám, megragadott, végigtapogatott, magához ölelt és azt kérdezte, hogy fáj-e valamim. Mondtam neki, hogy semmi bajom. Nagy szemeket meresztve, sápadtan tapogatott végig és ölelgetett. Mondta, hogy látta a konyha ablakából, amint mászok felfele a falon. Már késő volt, hogy kifusson és megállítson, így hát végignézte, hogyan mászok felfele. Amikor látta, hogy leugrok, azonnal kirohant, mert tudta, hogy ebből most nagy baj lesz...

Mai napig úgy emlékezem erre az eseményre, mint valami csodára. Nincs semmilyen magyarázat arra, hogy miért nem éreztem egyáltalán a több, mint 5 m-es zuhanás ütközését. A mostani hitemmel és ismeretemmel, csakis egy magyarázatom van: az őrangyalom fékezte az esésemet, hogy kőbe ne üssem a lábam... 

Nem ez volt az egyetlen eset, amikor az õrangyalom vigyázott rám, hogy kőbe ne üssem a lábam. A cseresznyefán is ugyanez történt. De az, hogy az őrangyalunk vigyáz ránk, nem egy feltétel nélküli oltalom. Az õ védelme szorosan összefügg azzal az igével, hogy: Ne kisértsd Uradat, Istenedet (Mt 4:7)...

Ima: Drága mennyei Atyám, hálát adok neked azért, hogy őrangyalt rendeltél mellém, aki vigyáz rám, és bocsánatot kérek mindazért a rejtett gonosztettemért, amellyel megszomorítottalak Téged és az őrangyalomat. Ámen.

Megátkoz

(Péld 30:10) Ne rágalmazd a szolgát ura előtt, mert megátkoz, és bűnhődni fogsz!

Megismerkedtem egy nagyon kedves elárusítónõvel az egyik üzletben, akirõl késõbb kiderült, hogy kiskorunkban jártam a házukban és játszodtunk is együtt.  Ugyanabba a templomba jártunk misére és így figyelemmel követtem életét. 

Egy idõ után észrevettem valami furcsaságot a járásában. Megkérdeztem tõle, hogy mi a probléma. Azt mondta, hogy valami gond lett a hátgerincével és kezelésre jár. Aztán egy ideig nem láttam õt. Amikor ismét találkoztunk, akkor már sokkal rosszabb volt a járása. Nagyon megsajnáltam. Érdeklõdtem tõle, hogy mi a baja. Elmesélte, hogy már mindenhol jártak kivizsgálásra, de nem tudják kideríteni a bénulás okát. Egyre gyengébben, egyre merevebben és egyre kisebbeket tudott lépni. Nagyon elszomorodtam… Drága szép asszony… Ilyen sorsra kellett, hogy jusson…

Amint elváltunk és lelkemben fájdalommal mentem tovább, egy kép jött be a szemeim elé. Az egyik kolleganõjét láttam magam előtt, abból az üzletbõl, ahol dolgoztak, akit hasonlóképpen ismertem, és akirõl azt hallottam, hogy egy borzasztóan veszekedõ, átkozódó fúria. Ahogy ezen képen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy az üzlet, ahol dolgoztak, már rég bezárt, de mielõtt bezárt volna, azelõtt volt egy leépítés és az a kolleganõje eltünt az üzletbõl. Ekkor az a gyanúm támadt, hogy azt az átkozódós asszonyt valószínüleg leépítették. A látott kép alapján az a kérdés vetõdött fel bennem, hogy nem történt-e valamiféle rágalmazás vagy intrika, hogy az egyik közülük megmaradjon a munkahelyén és a másikat leépítsék?… Vajon nem átkozta-e meg az a kolleganõje az ismerõsömet?... Persze, sohasem fogom biztosra megtudni, sohasem fogok megbizonyossodni, de azt hiszem, hogy a megérzésemet a Szentlélek sugallta…

Nem az a lényeg, hogy igazam van-e vagy sem ebben az esetben. Az a lényeg, hogy van néhány barátom, ismerõsöm, akiknek a sorsa igencsak rosszra fordult. Van aki sejti, hogy mitõl van a baja, és van aki azt mondja, hogy majd odaát megtudjuk… Meggyõzõdésem, hogy ezek a nagy bajok: bénulások, el nem múló fekélyek, ízületi eltorzulások, nagy fájdalmak, elhidegülések a családban, megbabonázott házasságtörések, sorozatos balesetek, megállíthatatlan elszegénydések, stb., amelyeket nem tudnak semmiképpen sem orvosolni, helyrehozni, mind megátkozások következményei. 

Van aki elszereti más võlegényét vagy férjét, van aki bizonyos okmányok által foszt meg jogtalanul valakit a birtokától, van aki hamisan méri el a másik földjét, van aki rágalmazva akar érvényesülni, más kárára, stb. Ilyenkor, ha a megkárosított igazi krisztuskövetõ, akkor elkönyveli kárát, megbocsájt ellenfelének és áldja õt, hogy Isten kegyelme által megtérjen, bûnbocsánatot nyerjen és üdvözüljön. Az igaz ember irgalmasan szereti, áldja kártevõjét is, hogy neki is jó dolga legyen, és õ is részesüljön Isten szeretetében...

(Róm 12:14) Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok.

A gonosz ember azonban azonnali igazságtételt követel Istentől az elszenvedett kár miatt. Elkezdi átkozni kártevõjét, és Isten igazságosságát megidézve, bühõdést követel kártevõjére. És az Úr enged a követelésnek… Hogyan lehetséges ez, hiszen Isten a szeretet (1Ján 4:6)?... Úgy, hogy Isten nem csak a szeretet, hanem az Igazság is (Jn 14:6; Mt 5:17) és kiszolgáltatja a bűnöst a gonosznak… Vagy nem olvastátok az imakönyvben azt a fõigazságot, hogy Isten a jókat megjutalmazza és a gonoszakat megbünteti? Vagy nem olvastátok az igét, amelyben az áll, hogy Isten meghallgatja a szegény kiáltását és kiszolgáltatja a gonoszt büntetésbõl a Sátánnak (1 Kor 5:5)?...

(Kiv 22:24-27) Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tőle kamatot. Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok. Istent ne káromold, néped vezetőjét ne átkozd.

Meg lehet szabadulni az átok következményeitõl? Talán igen, ha az ember felismeri, hogy hol vétkezett, megköveti ellenfelét és engesztelõ áldozatot mutat Istennek és kiengeszteli embertársát.

Sajnos az emberek legtöbbször nem is sejtik, hogy megátkozták õket, vagy hogy miért átkozták meg őket... Vannak olyanok, akik észreveszik, hogy baj van az életükben, nem müködik rendesen az életük és szorgalmasan utánajárnak a dolognak. Imát kérnek felkent emberektõl, akik által Isten megmutatja a nekik bajt, hogy ki és miért átkozta meg õket. Imádkoznak a szabadulásáért, és ha a megtér a megtévedt ember, bocsánatot kér és engesztel, akkor talán meg is szabadul az átok következményeitõl...

Egy orosz szerzetestõl hallottam, hogy a rágalmazó ember száját imádsággal tömik be. Talán az átkozódóét is… Imádkozni kell az emberekért, áldani kell õket, és akkor mindenki jól jár. Az élet színjátékában, egy adott ponton, van aki az igaz oldalon áll, és van aki a bûnös oldalon, de Isten mindenkinek kegyelmezni akar. Azt akarja, hogy minden ember eljusson az üdvösségre (1 Tim 2:4)...

Kerüljük az átkozódó embert, mert az ilyennek nincsen része Isten országában:

(Lev 24:14) Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre, és tegyék fejére a kezüket mindazok, akik hallották őt, azután kövezze meg őt az egész közösség.

(1Kor 6:9-10 Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem részesülnek Isten országában? Ne ámítsátok magatokat. Sem parázna, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjelgő, sem fajtalan, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem részesül Isten országában.

Törekedjünk szeretni ellenségeinket (Mt 5:44) és áldani õket. Ha irgalmasok leszünk hozzájuk, akkor mi is reménykedhetünk az Úr irgalmában (Mt 5:7; 7:12)...

Ima: Uram Jézus, szabadíts meg minket a gonosztól, hogy ne vétkezzünk és mások se ártsanak nekünk, hogy jól menjen sorunk itt a földön és eljussunk a mennybe. Ámen.