Abban az idõben, mindnyájan gyermeki lelkülettel álltunk a közösségi szolgálathoz. Az imaalkalmak egyszerűek voltak, de ragyogtak a szeretettõl. A dicsõítés akadozott, a gitár ócska volt, kihangosításról még csak nem is álmodtunk és a tanítások is csíszolatlanok voltak, de lelkesek. A lelki kurzusok, a lelkigyakorlatok és a nagytalálkozók olyanok voltak, mint a nagy ünnepek. Ha eljuthattunk egyre, akkor abból évekig táplálkoztunk...
1999-ben olyan helyzet alakult ki, hogy több testvér távozott egy idõre a közösségbõl. A közösségi szolgálatok nagy része rám hárult kb. egy fél évig. Hétrõl-hétre készültem egy-egy témából, amelyet leírtam egy nóteszbe. Egy fél év után, amikor visszatekintettem, büszke voltam a munkámra. Amikor elhatároztam, hogy rendszerezni fogom azokat, hogy még ügyesebben megszerkesszem, rendezzem tanításaimat, akkor arra lettem figyelmes, hogy mintha a Szenlélek vonakodna támogatni ezt a törekvésemet. Ekkor elakadtam és terveim felborultak. Azt éreztem, hogy az Úrnak nem tetszik az, hogy nagyobb, rendszerezettebb és átfogóbb tevékenységet tervezek. Talán azért, mert az önmagam dicsõítése lett vona?...
Volt, hogy dogmatika könyvet kölcsönöztem, hogy teológiai tudásomat csíszoljam. Erre egy olyan jelt kaptam, ami mélyen megrendített és arra figyelmeztetett, hogy az okoskodással letérek az Úr által kijelölt útról. Késõbb viszont, amikor egy Katolikus Egyház Katekizmusa könyv útán vágyódtam, alig szóltam ki a számon, egy hét múlva már valaki a kezembe is adta azt, teljesen ingyen...
Abban az idõben, mivel még nem voltak szervezkedések, nem voltak megosztottságok és pártoskodások sem... Amikor imádkoztunk, a Szentlélek rögtön válaszolt imáinkra. A profétálás és az ismeret szava akadálytalanul működött.
Aztán eljött a nagy szervezkedések ideje. Az elsõ megbeszélésre egy üres kantinba került sor. Ezen az egy megbeszélésen én is részt vettem. Az volt a furcsa, hogy mi nagy tervekkel mentünk oda, de a Szentlélek hallgatott. Semmi prófécia, semmi jel, semmi útmutatás… Azt éreztem, hogy a Szentlélek “elkomolyodott”, elhallgatott... Arra gondoltam, hogy nem tetszett az Úrnak a szervezkedésekkel járó burkolt versengések, titkos, nagyravágyó gondolatok, stb...
Késõbb, ebből a vezető stábból, leáradt a közösségekre a felsõ szervezés: a vízió. A vízió fontosabb lett mindennél, és leginkább a szeretetnél. A víziót követte a szervezési struktura. A szervezési strukturát követte a szabályzat. A szabályzatott követte a tagság. A tagságot pedig követte a tagsági dij. Aki ezek valamelyikében kételkedik, ezek ellen szól vagy akadékoskodik, az eleve “kiesik a testvéri szeretetbõl”. Azaz kiesik a víziónálók kegyeibõl...
Késõbb, ebből a vezető stábból, leáradt a közösségekre a felsõ szervezés: a vízió. A vízió fontosabb lett mindennél, és leginkább a szeretetnél. A víziót követte a szervezési struktura. A szervezési strukturát követte a szabályzat. A szabályzatott követte a tagság. A tagságot pedig követte a tagsági dij. Aki ezek valamelyikében kételkedik, ezek ellen szól vagy akadékoskodik, az eleve “kiesik a testvéri szeretetbõl”. Azaz kiesik a víziónálók kegyeibõl...
Minden ellenvélemény támadásnak számít az Úr űgye ellen. A támadás pedig mindig jó jel, ami megerõsödésre, nagyobb összefogásra sarkall az űgy érdekében (micsoda csapda és önbezártság!...). Az ellenlábasok pedig távózhatnak... Azért kell imádkozni, hogy az Úr tartsa õket távol ezeket a közösségtõl, hogy ne zavarják Isten országának építését. A közösség aztán aszalódik a szeretetlenségben és csak a víziók fújdogálnak... A viziónálók pedig néha-néha, elkomolyodva gondolnak az elveszített, kitaszított másfajta víziónalókra, és ha netalán találkoznak velük, akkor egy erõltetett múmia mosollyal mímelik a testvéri szeretetet. Õk is érzik, hogy valami elromlott és hogy a régi szeretet-egység jobb volt, mint ezeknek a nagy vízióknak eredményei...
A vízió aztán hozott módszereket a tanításban és az evangelizációban. Érdekes, kreatív példákat láthatunk, amelyek leginkább a fiatalságot akarják megcélozni. Ilyenek az ifi-misék, a dicsõitõ koncertek, dicsõítõ táncok, dicsõítõ animációk, dicsõítõ-képzés, animátor-képzés, stb. Ezek mind jók... most, pillanatnyilag... Arra számítanak, hogy valahogyan meg kell szólítani a fiatalságot. Ez igaz is egy pontig... De az élet azt bizonyítja, hogy ki amibe beleszokik fiatal korában, azt elhúzza-nyúzza úgy jó késõ középkorú életéig... Az ember hajlamos nosztalgiázni, vissza-vissza térni ahoz, amiben jól érezte magát fiatal korában. Ez pedig leragaszthatja, lecövekelheti az embert a lelki fejlõdésben. Mindez elrejtheti az igazi megtérés útját és az igazi keresztény életet a modern módszereken felcseperedett keresztények elõl. A mûanyag szidefes menyország-kép elrejtheti az igazi menyország-képet...
Márton Áron püspökünk rámutatott: Nem az számít, hogy mit mondunk vagy mit cselekszünk, hanem az, hogy kik vagyunk, mert a legnagyobb szavak is lehetnek kongó üresek és a legnagyobb tettek is lehetnek nevetségesen teátrálisak. Keresztény életünk nem a víziókban és a módszerekben áll, hanem a testünkben-lelkünkben megvalósult istengyermekségben...
Az idõk kezdete elõtt, az egyszülött Fiú az Atyánál volt és nézték egymást... Nem tettek semmit, csak nézték és szerették egymást. Ez a szeretet, amely köztük VAN, a harmadik isteni személy, a Szentlélek. Minden vízió és módszer alapja a Szentháromság mozdulatlansága a szeretetben. Nekünk is ezzal kellene újrakezdenünk, hogy leüljünk és csak nézzük egymást a csendben... Csak nézzük és nézzük egymást, addig amíg felfogjuk, meglátjuk a testvérünk jelenlétét, lényét, személyét, életét, cipõjét, blúzát, szeme színét, fényét, mindenét... Addig kellene hallgatni, amíg meg nem értjük, ki nem találjuk testvérünk gondolatait, és amíg meg nem tanuljuk tisztelni azokat. Kellene hallgatni mindaddig, míg meg nem tanuljuk szeretni a testvérünket mindenestõl, úgy, ahogy van, lényével, életével, gondolataival, véleményével, mindenével együtt. Ha ez sikerült, akkor már nincsen több vízió és módszer, hanem csak egység és szeretet. Ebbõl az egységbõl és szeretetbõl lehetne aztán hitelesen hirdetni kifele az evangéliumot, és az ilyen evangelizációt megáldhatná a mennyei Atya...
A vízió aztán hozott módszereket a tanításban és az evangelizációban. Érdekes, kreatív példákat láthatunk, amelyek leginkább a fiatalságot akarják megcélozni. Ilyenek az ifi-misék, a dicsõitõ koncertek, dicsõítõ táncok, dicsõítõ animációk, dicsõítõ-képzés, animátor-képzés, stb. Ezek mind jók... most, pillanatnyilag... Arra számítanak, hogy valahogyan meg kell szólítani a fiatalságot. Ez igaz is egy pontig... De az élet azt bizonyítja, hogy ki amibe beleszokik fiatal korában, azt elhúzza-nyúzza úgy jó késõ középkorú életéig... Az ember hajlamos nosztalgiázni, vissza-vissza térni ahoz, amiben jól érezte magát fiatal korában. Ez pedig leragaszthatja, lecövekelheti az embert a lelki fejlõdésben. Mindez elrejtheti az igazi megtérés útját és az igazi keresztény életet a modern módszereken felcseperedett keresztények elõl. A mûanyag szidefes menyország-kép elrejtheti az igazi menyország-képet...
Márton Áron püspökünk rámutatott: Nem az számít, hogy mit mondunk vagy mit cselekszünk, hanem az, hogy kik vagyunk, mert a legnagyobb szavak is lehetnek kongó üresek és a legnagyobb tettek is lehetnek nevetségesen teátrálisak. Keresztény életünk nem a víziókban és a módszerekben áll, hanem a testünkben-lelkünkben megvalósult istengyermekségben...
Az idõk kezdete elõtt, az egyszülött Fiú az Atyánál volt és nézték egymást... Nem tettek semmit, csak nézték és szerették egymást. Ez a szeretet, amely köztük VAN, a harmadik isteni személy, a Szentlélek. Minden vízió és módszer alapja a Szentháromság mozdulatlansága a szeretetben. Nekünk is ezzal kellene újrakezdenünk, hogy leüljünk és csak nézzük egymást a csendben... Csak nézzük és nézzük egymást, addig amíg felfogjuk, meglátjuk a testvérünk jelenlétét, lényét, személyét, életét, cipõjét, blúzát, szeme színét, fényét, mindenét... Addig kellene hallgatni, amíg meg nem értjük, ki nem találjuk testvérünk gondolatait, és amíg meg nem tanuljuk tisztelni azokat. Kellene hallgatni mindaddig, míg meg nem tanuljuk szeretni a testvérünket mindenestõl, úgy, ahogy van, lényével, életével, gondolataival, véleményével, mindenével együtt. Ha ez sikerült, akkor már nincsen több vízió és módszer, hanem csak egység és szeretet. Ebbõl az egységbõl és szeretetbõl lehetne aztán hitelesen hirdetni kifele az evangéliumot, és az ilyen evangelizációt megáldhatná a mennyei Atya...
Kirill, az orosz pátriárka is, nemrég figyelmeztetett a víziók és módszerek csapdájára. A keresztényeknek nem arra kell válaszolniuk, amire a tömegek, a média vagy amire a lájkolások sarkallják, hanem arra, amire Isten hívja őket egységben, mint szolgáló testvéreket. Nekünk is le kellene mondanunk a víziókról, a módszerekrõl és mindarról ami ezekbõl származik: a vélemény különbségekrõl. Vissza kellene térnünk a szentháromságos közösséghez, ahol ketten vagy hárman összegyülnek Jézus Krisztus nevében, egységben, egyszerüségben és gyermeki lelkületben.
Ima: Uram Jézus, add meg nekünk a gyermeki egyszerűséget és a testvéri egységet. Ámen.
