A cseresznyefán

Nem Vacsárcsiban láttam meg a napvilágot, de Isten napjának gyönyörüséges fényére leginkább onnan emlékszem. Úgy öt és fél éves lehettem, amikor a déli alvás után kiszaladtam az iskola szolgálati lakásából az udvarra. Azon a nyári délutánon olyan szépen sütött a nap, hogy a mai napig ott van a lelkemben a ragyogása...

Abban az idõben örököltem el bátyámtól a vasárnapi bársonyruhát, amit ő már kinőtt. Sötétkék volt, fekete szegéllyel. Az alsó része vállpántos rövidnadrág volt, míg a felsõ része, szép, kerekgalléros kabátka. Zsebek voltak rajta, ahová bedughattam a kezem, és ez volt az én vasárnapi, ünnepi ruhám. 

Ezért a vasárnapi ruháért sok szidást kaptam, de én nem bántam különösebben. Az az igazság, hogy meg is érdemeltem a szidast. Mindig bepiszkoltam. Volt amikor zöldes lett a könyöke, mert elbukáztam a fűben, és volt amikor nem tudom miért, de belemásztam a meszeshoróba, az oltott mészbe, derékig. De valahogyan “Annya” - mert így szólítottuk édesanyánkat - mindig újravarázsolta a következõ vasárnapra és én megint benne díszelegtem, a kitûrt, fehér ingmandzsettákkal, fehér térdzoknival és a fekete, kerekorrú bõrszandálomban.

Mivel Annya tanítónõ volt és már megjárta a hadak útját, vagyis az ötéves száműzetést az Úz völgyébe, ezért aztán a párt miatt nem járhattunk el a vasárnapi misére. Egyszer szöktem el hittanórára, de kaptam is Annyától egy olyan verést a drótporolóból, hogy máig nem felejtettem el. 

Szóval, mivel nem járhattunk el a vasárnapi misére, ezért a vasárnapjaink azzal teltek, hogy késõn keltünk, együtt reggeliztünk, szerre megfürödtünk, majd vasárnapi ruhába öltöztünk. Mi gyermekek, rögtön hátraszaladtunk a kertbe és a kerten át a kulturház mögötti gyepre. Akkorra már kijöttek a falubeliek is a misérõl és a gyerekek mind ott voltak a gyepen. Ez így ment délig, amikor aztán mindenki hazaszaladt ebédelni. 

Mi vasárnap mindig együtt ebédeltünk, szép fehér abroszos asztalnál és mindig ünnepi hangulat volt, kivíve, amikor Apja és Annya összevesztek a fõzés miatt és valamelyik étel ízesítése felett. T.i. Apja nagyon szeretett kontárkodni a konyhában, a kályha közelében, és ez elég gyakran kiabálással végzõdött...

Délután, majdnem mindig vendégünk volt. Az asszonyok a nagyszobában beszélgettek, míg a férfiak a konyhában kártyáztak. De volt olyan is, hogy sakkoztak vagy focimeccset néztek. Apja jól sakkozott és nagy focirajongó volt. Ráadásul, a faluban csak két családnak volt TV-je, és abból az egyik a miénk volt.

Egy ideig hallgatóztam, hol a férfiak asztala körül, hol az asszonyok asztala körül, de végül csak megúntam és kimentem szétnézni, hátha találkozok valamelyik pajtással. De sajnos, nem tudom miért, vasárnap délután mindegyik úgy eltûnt, mintha a föld nyelte volna el õket. 

Unatkozva mentem hátra a kertbe és keresgéltem a gyümölcsfák alatt, hátha találok egy korábban beérett gyümölcsöt. Volt ott nyári alma, mézkörte, császárkörte, meggy és egy szál cseresznyefa is. Jókora nagy cseresznyefa volt, és lett is rajta mindig termés, de csak ritkán pirosodott meg a cserenye. Valahogyan, amikor már alig volt egy kicsit piros, vagy lelopták, vagy a madarak leették, de ritka volt, hogy egy-két jól beérett cseresznyét találjon rajta az ember.

Ahogy odaérek a cseresznyefa alá, nézegetek felfelé, s hát meglátok néhány jól beérett szemet. Látom, hogy párosak, pont fülbevalónak valók. Kinézem, hogy miként is jutahatnék fel oda, hogyan is érhetém el. Uccu neki, egy-kettõ és máris fennebb vagyok az elágazásoknál. Felmászok az egyik fõágon és kilépek egy karnyi vastag ágra. Az egyik kezemmel fogózkodom, míg a másikkal nyújtozódom a cseresznye után. Egyszer csak megcsúszik a bõrtalpú szandál a zsenge kérgű cseresznyefaágon és zuhanok... 

Már elég sokat mászkáltam és tudtam, hogy ezt nagyon elszúrtam. Nem is kapálóztam, hanem lesz, ami lesz, behúnytam a szemem és vártam, hogy leessek a földre. Tapasztalatból tudtam, hogy fájdalmas lesz a huppanás ebbõl a magasságból. Korábban csak a nagy kerítés tetejérõl ugortam le és majd megszakadt a combizmom. 

Szóval behúnytam a szemem és vártam a huppanást. Vártam, de nem történt semmi… Kinyítottam a szemem, s hát láss csudát, fogtam a két kezemmel azt a ágat, amelyen korábban álltam, és amelyrõl lecsúsztam. Valahogyan megfogtam az ágat, mintha elkaptam volna estemben, de nem emlékeztem arra, hogy megfogtam volna.

Amint felocsúdtam az ámulatomból, sokat nem gondolkodtam, hanem a lábammal elkaptam a fa törzsét, bevontam magam, és hamar lekúsztam a fáról. Álltam a fa alatt és értetlenül néztem arra az ágra, amelyrõl lecsúsztam és amelyen aztán ott csüngtem. Nem értettem. Le kellett volna esnem és mégse estem le… 

Hamar beszaladtam a házba, ahol persze rögtön megszidott Annya, hogy már megint fekete a fehér ingmandzsettám, pedig alig néhány órája adta rám a vasárnapit. Én csak hallgattam. Nem mertem elmesélni neki, hogy mi történt velem, mert féltem, hogy kapok a fenekemre.

Hamarosan elfelejtettem az esetet, de rövid idõn belül, talán, a következõ vasárnap, pontosan ugyanez, még egyszer megtörtént velem. Megint felmásztam a cseresznyefára, megint lecsúsztam az ágról és megint ott csüngtem egy ágon, annélkül, hogy tudtam volna, hogy miként fogtam meg azt...

Csuda egy dolog - gondoltam magamban. Soha nem estem le egyik fáról se, és errõl már kétszert is... És ráadásul, ott csüngtem egy ágon, annélkül, hogy emlékeznék arra, hogy miként ragadtam azt meg. Nahát… Többet nem mászok fel erre a fára...

Több mint 30 év után, amikor a közösségben, a születésnapomon, köszöntöttek az ároni áldással, egy olyan igekártyát kaptam, amelyen egy gyerek van a fa ágai között. A rajta lévõ ige nagyon megérintett és a kép eszembe juttatta, hogy mi történt velem gyerekkoromba a cseresznyefán...  

A születésnapomra szánt ígerész, amellyel köszöntöttek a következõ volt:

(Róm 8:28) Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.

És a képen a Jer 31:3-4 volt:

(Jer 31:3-4) Örök szeretettel szerettelek, ezért megőriztem irántad irgalmasságomat. Újra felépítelek és te felépülsz.

Hiszem, hogy az õrangyalom tette ezt velem, ő mentett meg Isten akarata szerint, mégpedig kétszer is egymás után, hogy emlékezzek rá, és ne legyen semmi kétségem. 

Ez egy olyan élmény volt, mint amikor az apostolok megtapasztalták Úr Jézus színeváltozását. Csak az tudja, hogy milyen az igazán, aki  megtapasztalta. És ez a megtapasztalas a hit erõsítésére szolgál a későbbi megpróbaltatásokban...

Ima: Draga jó mennyei Atyám, áldalak és magasztallak jóságodért és gondviselésedért. Add, hogy valóra váltsak mindent, amit rólam elterveztél. Ámen.