A nyelveken való imáról

Fülöp kurzust szerveztünk. Mivel én voltam a szervezõk egyike, annak ellenére, hogy nem rendelkeztem semmilyen lelki adománnyal, felkértek szolgálni a különbözõ imaszolgálatoknál. Egy idõ után kezdett idegesiteni, hogy mindenki nyelveken imádkozik, csak én nem. A nyelvima hiányában, mindig saját szavaimmal imádkoztam. A kurzus vége felé, szóltam az egyik tapasztaltabb testvérnek, hogy szeretném, ha imádkoznának értem is. Õ azt mondta, hogy ennek semmi akadálya…

Nemsokára sor is került az imára. Egy székre ûltettek és körbeállt négy-öt testvér, hogy imádkozzanak értem. A testvér akit megkértem, az vezette az imát. Megkérdezte, hogy miért imádkozzanak. Én egy kicsit bizonytalanul, azt kértem, hogy kapjam meg én is a nyelveken való imádkozás adományát. A testvér mosolygott és azt mondta, hogy örömmel imádkozik ezért…

Egy ideig imádkoztak nyelveken, majd leálltak és az imát vezetõ testvér azt mondta nekem:
- Mond ki !…
- Mit? – kérdeztem én.
- Hát valamit… azt, ami feljön benned. Nem baj ha csak egy szótag is…

Én figyeltem a bensõmet, de biza nem jött fel semmi… Még egy ideig imádkoztak, majd a testvér megkért, hogy maradjak egyedül és próbáljak meg a bensõmre figyelni. Ha valami furcsa szótag, vagy valami feljön, akkor azt mondjam ki…

Félrevonultam, hallgatkoztam, de csak nem jött fel semmi. Erre a testvér elmagyarázta, hogy vannak olyan, tudod ... észemberek, akiknél az eszüktõl a szivükig elég hosszú az út. Az ilyeneknél nehezebben indul el a nyelvima. Egy ideig probálkoztam, aztán feladtam… Gondoltam, biztosan én nem kell megkapjam a nyelvimát, hiszen a Szentlélek szeminárium alatt sem kaptam meg...

Telt az idõ és egyszer csak kaptam egy füzetet a nyelvimáról, amelyben tanuságtételek voltak arról, hogy ki-ki hogyan kapta meg a nyelvimát. Mivelhogy a tanuságtevõk mind amerikaiak voltak és mindnyájan viharosan módon, azonnal megkapták a nyelvimát, így hát egy kicsit szkeptikus voltam. Arra gondoltam, hogy mindez meglehet, de én inkább szeretném látni is, megtapasztalni is ezt a csudaságot. Itt nagyon úgy néz ki, hogy valami huncutságnak kell lennie… De azért nem vetettem el teljesen a dolgot és elhatároztam, hogy az egyik recept szerint, azokat a szavakat, szótagokat amelyek eszembe jutnak, elkezdem ismételgetni…

Kb. egy hét után, már elég szép kis repertoárom volt. Olyan szépen imádkoztam egyféle mû-nyelvimát, hogy csak na.... Hittem is, meg nem is, hogy megvan nekem is a nyelvima adománya… Aztán, egy idõ után, amint ezt a repertoárt gyakorolgattam, azt vettem észre, hogy valami odalent a szívemben mélyen sustorog... Valami olyansmi, amit mintha valamit mar régen elfelejtettem volna, de nagyon ismerõs, ami azonban mégsem jön a nyelvemre… Egyszer aztán, amint gyakoroltam a nyelvimát, az egyik testvérem figyelmeztetett, hogy ha nem tudok úgy imádkozni, hogy ne figyeljek a szavakra, akkor az semmiképpen sem nyelvima.

Abban az idõben volt, hogy a közösségünk az alsó plébánián találkozott, de a szentségimádásra a felsõ plébániára járt. Egyre inkább problémás lett a szentségimádás megtartása a felsõ plébánián, ezért arról kezdtünk beszélni, hogy jó lenne lejönni ezzel is az alsó plébániára. Mivel jól voltam az öreg főesperessel, ajánlkoztam, hogy beszélek vele ezûgyben. A főesperes úr örömmel vette, hogy szentségimádást kezdeményezünk és meg is egyeztük a programot. Amikor az elsõ szentségimádás végéhez érkeztünk, el kellett volna tenni a szentséget, de késett a főesperes úr. Indultam ki a templomból, hogy megkeressem őt és látom, hogy az egyik lány, aki a közösségbe járt, a harangláb alatt könyveket ajándékoz valakinek. Amint odaérek, megállít és a kezembe nyomja ezt a füzetet a nyelvek imájáról... Kért, hogy fogadjam el, mert már neki már nincs szüksége rá. Valahogyan úgy osztogatta könyveit, mintha azt mondta volna: vegyétek és vigyétek, nektek hátha sikerülni fog… És valóban, utólag kiderült, hogy a lánynak komoly problémái voltak szellemi téren…

Nemsokára megtaláltam a főesperes urat, aki jött is azonnal... Amint kiment az oltárhoz, mi letérdeltünk a sötét kis templomocskában. Én középen térdeltem a padsorok között. Az áldás ideje alatt, amint le voltam térdelve, a füzetet az arcom elõtt tartottam. Ekkor, a szentségi áldás alatt, egy forróság járta át a mellkasomat, a szívem tájékát. Nem tudtam biztosan, hogy mi történik, de reméltem, hogy az Úr megáldott a nyelvek adományával...

Telt-múlt az idõ és néhány hét múlva lelkigondozói kurzusra mentem. A kurzus elõadásai alatt, a hátsó sorban ûltem. Mellettem egy asszony egyfolytában nyelveken imádkozott. Kérdeztem tõle, hogy mit csinál. Õ azt mondta, hogy “háttérimát” végez. Nagyot néztem… Egyedül? Nagy a te hited asszony – gondoltam magamban. Ezután eszembe jutott az én úgynevezett nyelvimám és belekapcsolódtam én is a háttérimába. 

Délutánra már azt vettem észre, hogy teljesen megváltozott a nyelvimám… Egésszen más szavakat imádkoztam, gondolkodás nékül, annélkül, hogy odafigyeltem volna mit imádkozom. Ez bizakodással töltött el…

Másnap, amint a dicsõités alatt használni kezdtem az újdonsült nyelvimámat, megakadt a szemem, az egyik testvéren akirõl tudtam, hogy megvan neki a nyelveken való ima értelmezésének adománya. Jó lenne – gondoltam - valahogyan melléje kerülni... Hátha értelmezné imámat és akkor megbizonyosodhatnék. Nna, de ez kishitüség – gondoltam tovább – ne kisértsem az Urat ilyen módon. Így aztán elhessegtettem magamtól ezt a gondolatot.

Az utolsó nap, ebéd után, mielõtt elbúcsuztunk volna, együtt imádkoztunk. Hogy, hogy nem, az a testvér, akinek megvolt az értelmezés adománya, mellém került. Én imádkoztam nyelveken és õ értelmezte. Amikor befejeztük az imát, egy harmadik testvér ezt mondta: “Te nyelveken imádkoztál és õ értelmezte...” Mintha ismerték volna a gondolataimat, úgy adták nekem a visszajelzést...

Azóta használom a nyelvimát, de leginkább közösségben dicsõités alatt. Amikor a Szentlélek erõteljesen eltölt, könnyedén énekelek nyelveken. Vannak akik ezt az adományt elemzik, kategóriákba sorolják, hogy: nyelima, nyelveken való éneklés, nyelveken való szólás, stb... Én ehhez nem értek. Én csak csinálom úgy, ahogyan jön... Magamban nem imádkozom nyelveken, hanem inkább a rózsafüzért imádkozom, mert erõteljesebbnek gondolom. A tizedek közötti könyörgéseknél, van amikor a lélek indit, hogy nyelveken is imádkozzak. A nyelvimát én leginkább az imaszolgálatoknál tartom nagyon fontos eszköznek. Megnyitja a szolgáló testvér lelki csatornáit Isten felé és így alkalmas közvetitõvé válik Isten kezében. Mindenkinek ajánlom, hogy keresse ezt az adományt és ne adja fel ha nem megy egybõl. Lám nekem is milyen nehezen jött be ez az adomany…

Lisa Gerrard valószínüleg nyelveken énekel 12 éves korától: "Gerrard sings many of her songs, such as Now We Are Free and Sanvean in a language of her own invention that she has developed since the age of twelve."

Nagy szeletet szeltél nekem Uram

Életemben elõször éreztem azt, hogy szeretném megélni az egyház által meghírdetett szent kegyelmi esztendõt. Az Atya éve és a Szentlélek éve úgy teltek el, hogy nem igazán jelentettek valamit számomra… 

A jubileumi esztendõben meghírdetett búcsúlehetõségek azonban felkeltették érdeklõdésemet. Legjobban az tetszett, amikor az egyik testvér ezt az esztendõt egy hatalmas ingyenkiárusításhoz hasonlította, ahol ritka, drága dolgokat kaphatunk potom ingyenért. Nohát – gondoltam – itt van közel a búcsús templomunk, ezt nem szabad elszalasztani…

Amint beléptünk a jubileumi esztendõbe, egyre fokozódott bennem a vágy a teljes búcsú elnyerésére. Egyre csak azon gondolkodtam, hogy milyen lelki élményeim lesznek majd és milyen kegyelmeket fogok kapni az Úrtól. De amint mondják, ember tervez és Isten végez… Azokban a napokban derült ki, hogy édesanyám rákos beteg, súlyos, elõrehaladott állapotban. Úgy éreztem, hogy ez teljesen felborította az életemet és terveimet. Úgy éreztem, hogy minél inkább jót vártam, annál inkább rossz jött…

A korházba való befekvés elõtt édesanyám megkért, hogy vigyem el a kegytemplomba szentmisére, hogy gyónjon, áldozzon és imádkozza el a búcsúsimát a Szűzanya lábánál. Szegény, már sem ülni, sem térdelni nem tudott, csak épphogy járni vezetgetve. Meggyónt, áldozott és a mise végével, valahogyan felküszködtünk Mária lábához. Én is gyóntam, áldoztam, a búcsúimákat is elimádkoztam, de mégis, amikor a templomból kijöttünk, azt éreztem, hogy nem volt igazi, nem nyertem teljes búcsút. Azt volt akkor bennem, hogy nem jött még el az én idõm…

Ezekután, méginkább vártam a pünkösdi búcsút... Már évek óta azt a szokást alakítottam ki magamnak, hogy pünkösd szombatján kimegyek egyedül a hajnali misére. Mindig elbûvölt a virrasztók reggeli szunnyadozása, fáradt-ébredezõ imája vagy lelkes éneklése, a falak mellett üldögélõ, fekvõ emberek kókadozása, a tömeg zsongása és nehéz párája. Az egész olyan volt, mint Istennek valamiféle csodálatos istállója, tele mindenféle jószággal. Órákig el tudtam volna nézni…

Eljött a nagy nap. Reggel fél ötkor már talpon voltam és a reggeli szürkületben elindultam kifele a kegytemplomhoz. Ilyenkor, mint mindig, imádkoztam magamban, dicsõitettem az Urat és örömteli szívvel figyeltem az embereket. A rendõrök õrizték az utcákat, az árusok készítgették standjaikat, autók próbáltak behatolni a tiltott zónába. Mária mosolyára ébredt az egész környék… 

Amint kiértem a templomba, elõrenyomakodtam jobboldalt a sekrestye ajtaja elé, az stratégiai helyemre. Már jól ismertem a házirendet… Az áldoztatáshoz ki kellett menni a sekrestyén és a kolostor folyosólyán keresztül a belsõ udvarba. Bizony volt olyan esztendõ, amikor a folyosó és a belsõ udvar közötti francia ajtóknál, a kialakult dugulásban, emberek sikoltoztak és elájultak...

A szentmise nagyon kegyelemteljes volt...  Az egyszerű parasztemberek, moldvai csángók, idegen országokból jött mindenféle ember áhitata, számomra akkor egyszerûen megtestesitette az egész Egyház imádságos erejét. Annyira masszív volt az imádságos erõ, mint egy vízíerõmû betonfala… Amikor eljött a szentáldozás ideje, elkezdtem nyomulni a belsõ udvar felé. A választott stratégiai helyem hasznosnak bizonyult és viszonylag könnyen bejutottam a belsõ udvarba. Az is segített, hogy az elõzõ évhez képest, most a boltíves kis francia ajtók mindkét szárnyát kinyitották...

Amikor kiléptem a belsõ udvarba, már gyönyörű szép reggel volt. A belsõ udvar még majdnem teljesen üres volt, alig áldozott egy néhany ember. Jobbról és balról három-három ferences atya gyóntatott. A hetedik imazsámoly és a mellette lévõ szék üressen állt. Balról, mindjárt üressedett is a hely az egyik atyánál. Letérdeltem és elvégeztem a szentgyónásomat. Úgy éreztem magam mintha fürödöznék, mintha mosogatnának. Utána odamentem és sorbaálltam az áldoztatásnál. Egy fiatal ferences barát áldoztatott. A szelíd arcával és a szandálos, fehér, mezítelen lábaival, egy tiszta bárányra emlékeztetett. Áldozás után elmentem a hetedik üres imazsámolyhoz és elimádkoztam az elõírt imákat. Utána még saját vágyaimat is az Úr elé vittem…

Amikor végeztem, felálltam és elindultam kifelé. Mivel hátulról jöttem elé, az áldoztató barát mellett mentem el. Még haladtam kb. három-négy métert, amikor egy sürgetõ hívást éreztem a szívemben. Az Úr hívott vissza... Megfordultam és a tekintetem a cibóriumra esett. Határozottan megéreztem, hogy az Úr hív, hogy ne menjek még el, hanem maradjak Vele. Megálltam kb. 4 méterre a cibóriumtól és elkezdtem nyelveken dicsõíteni az Urat az Oltáriszentségben. Amint így dicsõítettem, egyre inkább elteltem a Szentlélek tüzével. Éreztem, hogy a szívem, mellkasom kitágul, mintegy felfúvódik tûzes forrósággal, a könnyeim elkezdtek csorogni és a lábaim remegtek. Alig birtam állni... Ha lehetett volna, hangosan énekeltem volna nyelveken az Úrnak, de nem mertem, nehogy valakit megbotránkoztassak az áldozásnál. 

Ez így tartott kb. 15-20 percet és azt éreztem, hogy egy, az Úrral való “szerelmi találkozás” történt bennem. Bármennyire is profán a hasonlat, de ami ott bennem történt, leginkább a Võlegény és a menyasszony szerelmeskedéséhez volt hasonlítható… Azt hiszem, hogy az Énekek Énekében leírtakat éltem meg. Amikor megfordultam, hogy végképp elhagyjam a belsõ udvart, ez a gondolat tört fel a szívemben:

Igen nagy szelet kegyeret szeltél nekem Uram! 

Ezt ki is mondtam akkor ott hangosan, könnyezve és kóstolgatva az Úr édes jelenlétét…

Lassacskán kikeveredtem a kegytemplomból és elindultam hazafelé. A város felé haladva, már elég sűrün jöttek szembe az emberek. Én egyre csak lelkendeztem magamban és közben újra és újra könnyekre fakadtam. Volt aki furcsán nézegetett. Biztosan azt gondolták, hogy elvesztettem a búcsúfiát… 

Amikor már majdnem beértem a városba, találkoztam egy lánnyal a közösségből, akinek tanuságot tettem arról, hogy milyen kegyelmet kaptam. Boldogan számoltam be neki mindenről... Amint meséltem, elkezdtek folyni le a könnyek az arcán. Nem tudom pontosan, hogy miért... A szavaimtól-e, az arcom ragyogástól-e, vagy az Úr érintésétől? Tény, hogy akkor nem kellett gyõzködnöm őt arról, hogy jó az Úr és jó szeretni Őt…

Keressétek at Urat, mert mindenki aki keres, találni fog...

Ima: Dícsõség és hála az Úrnak, a legméltóságosabb Oltáriszentségben! Ámen.

Tanuságtételem

Tanuságtételem arról szól, hogy az ember nem lehet magányosan teljes értékű keresztény. Minden tanuságtétel és hitvallás Isten nagyobb dicsõségére van és az emberek lelki épülésére. Létünk végsõ értelme Teremtõnk dicsõítése és az Ö szeretetközösségébe való beépülés. Ezért mondom el azokat a csodatetteket, amelyeket az Úr véghezvitt életemben.

Egy vallását nem gyakorló római katolikus családban születtem. Édesapám hitetlen volt, édesanyám hitt, de mivel tanitónõ volt, vallását nem gyakorolhatta. Abban az idõben az értelmiségieket üldõzték a hitükért. Nem lehet elitélni, hogy nem járt templomba és gyerekeit sem részesitette egyházi nevelésben. De hálás vagyok neki, mert hitét mindmáig megtartotta és kijárta az útját abban az idõben, hogy szentségekhez járulhassak. Így, meg lettem keresztelve, voltam elsõáldozó, meg lettem bérmálva és házasság szentségéhez is járultam, amikor eljött az ideje...

Eltelt a gyermekkorom, elteltek az egyetemi évek is, és én mit sem gondoltam a Teremtõmre... De az Ö szeretete minden képzeletet meghalad és az én eltékozolt életemet kezdte Önmaga felé irányitani.

1990 húsvétján láttam elõször a Jézus élete cimű, Franco Zefirelli filmet. Nagyon megérintett, az Úr áldja meg Zefirellit és társait, de nehogy azt gondoljátok, hogy valami megváltozott az életemben... 

Folytattam az én bűnös életemet és azok közé tartoztam akik örömmel veszik az igét, de az ördög hamar kiragadja azt a szívükbõl. De azért valahol, ott hátul, a lelkem mélyén, mégis ottmaradt bennem Jézus és az iránta való szeretetem, de mindig toltam odébb és odébb, hogy majd késõbb foglalkozom Vele és folytattam tovább a bûnös életemet...

1992-ben az Úr azt a kegyelmet adta nekem, hogy kezdjem el olvasni a Szentírást. Az indittatás a szentírás olvasásra a tudásvágy volt. Elgondoltam, hogy nekifogok és kiolvasom a Szentírást elejétõl a végéig. Mózes könyvein átrágva magam, megértettem, hogy ez nem olyan egyszerű dolog, ahogy én elképzeltem. De ekkor kaptam meg a hit kegyelmét... Amikor a Teremtés könyvét olvastam, azt mondtam magamban: ez annyira logikus, hogy én is igy csinálnám ha megvolna az erõm és a hatalmam hozzá. Ez így talán fantasztikusnak tûnik, de akkor ez volt bennem a hit csirája. Elhittem, hogy van Isten. Tehát van hitem! Hurrá!!! Ujjongni keztem magamban és elhatároztam, hogy nyakon csípem az Urat a Szentírásban és meglesem magamnak, hogy milyen is Ő. Az Úr, gondolom, mosolyogva, szeretettel figyelhetett engem, mert Ö elõre ismerte minden útamat. Idõközben fojtattam a bűnös életemet, egyre méjebbre sülyedve a bűn mocsarába...

1993-ban az Úr nagy kegyelmet adott nekem és csodát mûvelt velem. Levert kevélységem lováról, mint ahogyan Sault a damaszkuszi úton és kihozott Egyiptombol mint ahogyan Jákobot kihozta, nagy csodákkal és erõs karral. Az történt, hogy egy kísértõnek engedve, egy visszaélésbe keveredtem munkahelyemen, ami kiderült. Pont ebben az idõben, mivel összevesztem a fõnökömmel, más munkahelyet kerestem. A botrány és a rendõri kivizsgálás pont akkor tört ki, amikor az egyik munkahelyemrõl a másikra mentem át. Ekkor életemben elõszõr elmentem a Csiksomlyói Kegytemplomba az Úr elé. Nem volt mit mondjak. Csak sírtam hosszú ideig... Pár hónap múlva az űgy elsimult és az élet ment tovább, de nem úgy mint azelõtt. Ez a tapasztalat megadta nekem az istenfélelem lelkét, megértve, hogy nem tehetek akármit, mert van Valaki, aki mindig figyeli lépteimet...

Ezután még sokat tévelyegtem, de hitéletem ezután már felfelé ívelt. 1993 végén, 1994 elején újbol kezembe vettem a Szentírást. A Károli szentírást olvastam. Mit tudtam én, hogy másfajta is létezik. Jelzem, hogy mai napig jobban szeretem a Károli fordítást. 

Abba a tévedésbe estem, hogy a Jelenések könyvét keztem olvasni. De lehet, hogy ez volt az Úr akarata, hogy megtapasztaljam a tévelygéseket. Elkeztem magyarázgatni maganak tudományosan a Teremtés könyvét és az elsõ idõket, meg a Jelenések könyvét és az utólsó idõket. Mindezt a saját értelmem szerint tettem a Szentlelket nem ismerve és borzasztó, hogy mi minden tévelygést össze nem hordtam. De hála az Úrnak, nem hagyott meghalni bűneimben, hanem jelekkel és a Szentlélek megvilágosító erejével megmutatta nekem bűneim nagyságát, sokasságát és lelkem rettenetes állapotát...

1994 végé a Lélek többszöri unszolására, nagy nehezen nekikeztem a Máté evangéliumának. Ekkor kezdõdött el az a csodálatos idõszak, amit úgy neveznék, hogy szerelem elsõ látásra. Minden nap talán, amikor csak idõm volt, Jézusról gondolkodtam. Bármit tettem, csakis Örá gondoltam. Idõvel rájöttem, hogy van bennem egy csodálatos állapot, amit nem akarok elvesziteni semmiképen... Egy nap ez az állapot eltûnt és én kétségbe estem. Térdre borultam és könyörögtem az Úrhoz, hogy adja vissza nekem azt az állapotot. Akkor még nem tudtam, hogy ez a Szentlélek. Persze az az állapot újbol visszaállt és én fojtattam az evangéliumok olvasását. Rájöttem, hogy az evangéliumoknak elsõ olvasásával, csak a felszínt érintettem és a Szentlélek kezdte lassan megmutatni a mélyebb dolgokat is...

1995 februárjában lebetegedtem. Beutaltak a korházba, két hétig vizsgáltak kezeltek, de még csak egy diagnózist sem tudtak felállítani. Kiengedtek a korházbol és én még egy fél évig, ha nem többet pánikrohamokban szenvedtem. Csak évek mulva tudtam meg, hogy a Szentlélek tisztított és szabadított ekkor engem. Azóta tudom, hogy már egy fél óra szentírás olvasásnak is szabadító hatása van.
Közbe-közbe a Lélek részesített annak a harcnak néhány részletébõl, amely értem folyt a világosság és a sötétség között. De ezekre most nem tudok kitérni...

1995 végén megtermett bennem a Lélek elsõ jeletõsebb gyümölcse: verseket keztem írni az Úrnak és az embereknek. Ezek a versek lelki életemet tükrözték és az Urat vallották meg az embereknek. Néhány ember megtért hatásukra. 1996 márciusban az Úr megadta nekem a bûnbánat lelkét. Én addig is gyóntam, de amikor azt kellett mondjam, hogy szánom és bánom, mindig éreztem, hogy nem igaz amit mondok. De ekkor olyan erõs bûnbánatot kaptam, hogy alig értem ki a csíksomlyoi ferencesekhez. A gyontatófülkében az egerek nem maradtak szomjasan. Amikor onnan kijöttem, éreztem, hogy újjászülettem. Madarat lehetett volna velem fogatni. Azt hittem, hogy most már ártatlan vagyok, mint egy ujszülött. De három nap múlva, a Szentlélek újabb három bûnömet hozta fel. Követelte, hogy tegyem jóvá az egyiket és csak azután gyónjam meg...

Ezutánkövetkezett egy idõszak, amit megtisztulásnak, vagy megmosattatásnak nevezek. Hétrõl hétre a Szentlélek felhozta egy-egy bűnömet, rossz életszokásomat és követelte, hogy hagyjak fel azokkal.
Én mindegyikre azonnal reagáltam és engedelmeskedtem, kivéve egy problémát, ami szolgálati űgy volt. Ekkor a Szentlélek kényszerített. Ha nem teszel úgy, ahogy mondom, sokba fog kerülni neked. Ekkor megszállt az Úr félelme és rögtön rendeztem dolgaimat...

1997 húsvétján azt a kegyelmet kaptam, buzgó vágy kezdjen el emészteni az Úr házáért. Egyszerre nagyon fontos lett számomra a segítkezés a templomban és a kõrnyékén. Így lassan az Úr bevezetett az Ő házába. 1997 nyarán, amikor felhivták a híveket, hogy aktivan vegyenek részt a főegyházmegyei zsinat tevékenységeiben, én is elkezdtem írni. Meg akartam fogalmazni egyházunk hiányosságait és a megújulás szükségességét, fõleg a világiak egyház életébe való bevonásával kapcsolatosan. Akartam javasolni, hogy vegyünk példát a protestáns testvéreinktõl, fõleg az adventistáktol, ahol megvalosúl a közösségi élet és a hívek aktiv tagjai a gyülekezetnek. Nem is tudtam, hogy amit én meg akartam fogalmazni az már él az egyházban, és az egyház egy olyan méretű megújulásban van, amilyen talán még soha nem volt...

1997 ben folytatodott a tisztulásom, és 1998 nyarán egyszer csak felhívott telefonon az unokatestvérem, hogy van egy ilyen meg ilyen imacsoport a plébánián, és el kellene menjek. Már ismerve az Úr meghívási módszereit, azt mondtam magamban: hátha az Úr hív, nem csaphatom szembe az ajtót.

Hát, így elmentem az imacsoportba, de az tetszett is, meg nem is... Mindig hagytam egy rést a szívemen, hogy ha itt az igazság, meggyõzhessen és mindig visszafogtam az elmém gyorsaságát, hogy Isten mûvérõl sok butaságot ne gondoljak. 

A csoportot karizmatikus imacsoportnak nevezték. Halvány gõzöm se volt mi az a karizma. Az emberek szabadon, felállva és hangosan imádkoztak. Ettõl én akadtam ki. Kértem az Urat, adjon jelt nekem, hogy maradjak-e itt, vagy hagyjam az egésszet. Azt a választ kaptam, hogy: 'Ime, mily jó, gyönyörüséges a testvérek egysége". Ekkor behúztam a kéziféket. Ha az Úr azt mondja valamirõl, hogy jó és gyönyörüséges, akkor nekem nincs jogom ítélkezni. Lehetnek a csoportban személyes hibák, de a csoport kedves az Úrnak. Ettõl kezdve, ha nem láttam is hittem és valóban boldog, aki nem lát és hisz...

Amikor a csoportban megtudták, hogy tudok gitározni, felkértek, hogy segítsek a dicsõitésben.

1999 tavaszán a csoportban Szentlélek szeminárium indult. Ez egy nyolc plusz két hetes lelkigyakorlat. Az a célja, hogy a hívõk megismerjék és elsajátitsák a hitigazságokat és ha elégé érettek a Szentlélek keresztségében részesüljenek. Én is beiratkoztam nagy vággyal erre a lelkigyakorlatra. 

A szeminárium alatt a Szentlélek különös és erõteljes vezetését tapasztaltam. A szemináriumnak van egy olyan mozzanata, amit lélekáradásnak neveznek. Ekkor a hitben erõsebb testvérek, akik a szemináriumot vezetik, kézrátétellel imádkoznak minden szeminarista fölött, kérve a Szentlelket, hogy töltse el azt, és adjon neki ajándékokat meg adományokat. 

Én személy szerint ekkor csak egy nagy szeretetet és békét éreztem. Akkor nem tudtam még, hogy ez a legtökéletesebb lélekkeresztség. Voltak azonban akiknél látványos szabadulás történt sirással, zokogással, volt aki azonnal nyelveken kezdett imadkozni vagy éneklésbe tört ki, és volt aki lélekben elnyugodott és hosszú percekre elvolt az Urral...

Odahaza egymagamban megismertem Jézust, a Fiút, sõt Jézus és a Szentlélek az Atyához is elvezetett szívben, de a Szentlelket nem ismerhettem meg egymagamban. Nem volt életem része, amit az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk és Szent Pál leveleiben olvashatunk, hogy: a hívek elteltek Szentlélekkel és fennhagon elkezdtek nyelveken szólni...

A lélekáradáskor én is kértem mindenféle adományt az Úrtol, de nem tudtam, hogy csak azokat kapom meg, amelyeket az Úr nekem szánt, hogy szolgáljak vele. Azóta megtanultam, hogy az adományok külömbözõek és mindenki az adományával kiegésziti testvérét és együtt alkotjuk Krisztus testét.

A szeminárium végeztével leköszönt az imacsoport vezetõje és rám bizta az imacsoportot. Rá egy napra Úr napja volt. A Szent Lélek kényszerített, hogy menjek el egy testvéremhez és kérjek imát tõle. Nem biztam teljesen benne. Féltem egy kicsit, hogy nem minden a Szentlélektõl van, amit cselekszik. Nagy viaskodáson mentem keresztül és végül azt mondtam: "Az Úr a jó pásztor, aki otthagyja a 99-et és elmegy a 100-ik juhért, és vállára véve hazahozza azt." Bíztam az Úrban és Ő megáldott engem... Az ima alatt nagy bűnbánatom támadt. A könnyeim patakzottak. A Szentlélek meggyújtotta bennem az Ő szent tüzét...

Másnap arra lettem figyelmes, hogy egy állandó forróság van jelen felsõ testemben.
Nemsokára el kellett menjek egy KEKAKO kurzusra. Mózes kurzus volt a neve. Ez egy egyhetes lelkigyakorlat, ami Mózes életére van alapozva és a hitélet magas fokaira kell, hogy vezessen. Itt a szentmisén, az áldozások után és az imák alatt, tapasztaltam meg mit jelent eltelni Szentlélekkel. Fizikailag azt éreztem, mintha a mellkasom megtelt volna, felfújodott volna tűzzel. 

Itt, a kurzuson kaptam az elsõ személyesen nekem szóló próféciát. Az úgy történt, hogy a szünetben látva az egyik lányt, hogy szent nyugtalanság állapotában van, bátoritottam, hogy ne féljen mert ez a Szentlélek müködése, és beszéltem neki a bennem égõ tűzrõl. Az ebéd után, a dicsõités alatt próféciák hagzottak el. Egy számomra teljesen ismeretlen lány ezt mondta: " Ne annak beszélj a benned lévõ tűzrõl, akiben már megvan, hanem annak akinek nincs meg.". Én erre felkaptam a fejemet és rögtön megerõsitést kértem gondolatben az Úrtól. Még ki se gondolhattam, már jõtt a válasz:"Te aki nem akarsz felállni, még ma meglátod irgalmasságomat". Én voltam az egyedüli aki ült, én voltam az, aki nem akart felállani és valóban még azon a délután megtapasztaltam az Úr nagy irgalmát...

Ezután kezdtem tanitani imacsoportunkban. Azóta szerveztünk zarándoklatot, Fülõp kurzust, újabb Szentlélek szemináriumot. A Szentlélek adományai egyre jobban megerõsõdtek csoportunkban: van aki profétál, van akinek a gyógyítás adománya van meg, van aki tanít, van akiben az ismeret szava működik, a legtöbben szólnak, imádkoznak vagy dicsõitenek nyelveken és van akinek megvan a nyelveken való szolás értelmezésének adománya.

Egy alkalommal, amikor elinditottam a csendes szentségimádást a mi elhagyatottabb templomunkban, a végén, a szentségi áldáskor, eltöltött a Szentlélek és megáldott. Ekkor kaptam ajándékként a régen vágyott adományt, a nyelveken való szolás adományát. Azóta, amikor a testvérekkel imádkozok, folyékonyan imádkozok és énekelek nyelveken. A team-csoportban mindenkinek megvan ez az adomány. Amikor imádkozunk olyanok vagyunk mint Isten csodálatos madarai...

2000 nyarán az egyházi elõljárom felkért hivatalosan, hogy legyek egyházgondnok. Örömmel és büszkeséggel fogadtam el ajánlatát...

Tehát, lássátok testvéreim, itt az Úr csodálatos mûve... Hét év alatt az Úr, egy gonosztevõbõl, egy Istent és egyházat szolgáló, élõ tagot varázsolt... Miért tette mindezt az Úr velem? Csak azt tudom erre mondani, amit Assisi Szent Ferenc is mondott: "mert nem talált az Úr nálamnál galádabbat." 

De ugyanakkor, mielõtt az egyiptomi rabságba kerültem volna, az Úr szeretett és kiválasztott magának, mint Izraelt. Terve van az Úrnak velem és az én dolgom betölteni hivatásomat, befutni a pályámat... Mindezért kimondhatatlan dicsõség és hála a Szentháromság egy Istennek, aki belekapcsolt engem szeretetközösségébe, a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ez a én történetem, de mindnyájatoknak van egy története... Úgy igazitsátok útjaitokat, hogy a ti történetetek is legyen Isten nagyobb dicsõségére. Ámen.

Kb. 2000 október.

Ott voltam Joseph Bill atya lelkigyakorlatán

Gondolkodtam, hogy irjak-e errõl az élményemrõl. Eleinte nagyon fáradt voltam, nem tudtam átgondolni mit is éltem át, de idõvel, néhány testvéri beszélgetés után, egyre inkább késztetést éreztem arra, hogy leírjam megtapasztalásaimat. Lehet, hogy ez elsõsorban nekem jó. Talán szükséges, hogy a reflektálás által, tudatilag is kikristályosodjon bennem mindaz, amit lelkileg megéltem…

Hogyan jutottam el erre a lelkigyakorlatra?…

Aki ismer, tudja mennyire zsúfolt és zaklatott volt az életem ebben az idõszakban. Ezt azért bocsájtom elõre, hogy érzékeltessem, mennyire csodálatos az, hogy eljutottam erre a lelkigyakorlatra...

Egy márciusi este, éppen kosarazni érkeztem a Segítõ Mária gimnáziumba, amikor ottan találkoztam fõméltóságú püspök úrral. Ekkor õ ismertette velem ezt a programot, és rajtam keresztül üzent a testvéri közösségnek is, hogy vegyünk tudomást a lelkigyakorlat tervérõl. Talán ez a rejtélye a meghívásomnak: a Segítõ Mária… Mert valóban rászorultam az õ segitségére…

Az utolsó hétig nem volt világos elõttem a program: Hat nap lelkigyakorlat, reggeltõl késõ estig?… Hogy van ez elképzelve?… Többször megismétlõdik ugyanaz a program, vagy mindenki annyit csipeget belõle amennyire ideje van?... Számomra elképzelhetetlen volt, hogy egy álló héten keresztül, minden nap, reggeltõl-estig lelkigyakorlaton legyek. Mi több, számomra elképzelhetetlen volt, hogy valakinek akkora hite és bátorsága legyen, hogy ezt az áldozatot merje kérni az emberektõl, és neki is merjen vágni egy ilyen programnak. Ezt csak most tudom felmérni, amikor visszatekintek… Igenis, Jézus Krisztus nevében szabad és lehet kérni az emberektõl ezt az áldozatot, hogy hagyják el az életüket, családjukat, munkájukat egy egész álló héten keresztül, és adják oda ezt az idõt Neki...

Kérdés számunkra: Nekünk miért nincs meg ez a hitünk és bátorságunk? Jó! Senki sem lehet próféta saját hazájában… De ott belül, legalább törekszünk-e ilyen hitre és bátorságra?…

A lelkigyakorlat elõtti szombaton meghívást kaptam a püspök úrtól, hogy segitsek be a fordítói munkánál. Én szivesen vállaltam, de még akkor sem világosodottak meg bennem a dolgok. Azt mondtam magamban: Majd lesz valahogy…

De az Úr ismer bennünket teljesen, úgy ahogy vagyunk, minden problémánkkal… Másnap, vasárnap, misére mentem a feleségemmel. Amint kijöttünk a templomból, figyelmeztetett a feleségem, hogy a plébánia udvarán áll a püspök úr és engemet néz. “ Néz téged…” – csengett a fülemben – és arra gondoltam “ Néz téged a Mester…” Ekkor világosodott meg bennem, hogy az elõljárómon keresztül Jézus nézett rám. Ő hívott … Ez azért volt nagy kegyelem, mert ez a felállitás egy csapásra megoldotta a családban való magyarázkodások problémáját… Hív a fõméltóságú püspök úr, hív az Egyház, hív Jézus…

Másnap reggel kértem egy hét szabadságot, és máris sávot váltott az életem útja… Ennyit jelent Isten segitsége. Magam erejébõl sosem tudtam volna rászánni magam, hogy elmenjek egy ilyen lelkigyakorlatra.

Kezdeti benyomásaim

Hát, eleinte nehezen indultak be a dolgok… A kb. száz tagú gyülekezet két nyelvü volt. Sõt, mitöbb, az elsõ napokban a román görög-katolikusok voltak többségben. Így aztán egyszerre két forditó kellett: angol-román és angol-magyar. De ez még nem volt elég, mert meg kellett találni a megfelelõ egyensúlyt a magyar és a román dicsõítés és a magyar meg a román imák között. Amint késõbb kiderült, voltak feszültségek, de a Szenlélek segített, és szeretetben gördülékenyen megoldódott minden probléma. Ezt fel sem tudjuk fogni mekkora nagy dolog! Ez valóban a Szentlélek müve volt. A kétnyelvüség problémája véglegesen az esti szentmisében oldódott fel, ahol szép rendben, váltakozva, egyenlõ módon megosztva folyt a kétnyelvü liturgia. Ez valóban egyedi megtapasztalás volt… Azt hiszem sok víz fog még lefolyni az Olton, amíg még egyszer ilyenben lesz részem…

A Bill atya tanításai elsõ nap elég sok sóhajt váltottak ki… Bavallom, voltunk néhányan akik azt fontolgattuk, hogy másnapra szép csendesen lekopunk. Az elsõ nap tanításai nem mondtak jóformán semmit. Egyebet sem hallottunk mint, hogy: Jézus Isten, Jézus valóságos Isten, Jézus az egyetlen Isten, Õ nem hazudik, Õ nem csap be, bízzunk Benne… Ezt kezdte és végezte… Egy adott pillanatban, néztem, hogy valaki tépi-e a haját… Nem értettük mit akar, hová akar kilyukadni… Telt az idõ, már délután volt... Egész héten ezt fogja mondani?…

Ebbõl látszott meg a mi gyengeségünk, tapasztalatlanságunk… A 78 éves, szálegyenes indiai atya idõvel bebizonyitotta mit tud. Amint teltek az órák és a napok, a kicsibõl egyre több és nagyobb lett. Tanítása óriási erõvel dagadt, úgy hogy a negyedik nap már láthattuk mi a magassága, mélysége, széllessége és hosszúsága tanitásának…

Bill atya módszerei

A tanítások nagyjából követték a kerügma pontjait, de nem kifejezetten… Kezdte Isten szeretetével, folytatta a bűnnel (egy egész nap), aztán jött a hit és megtérés… Itt aztán vegyült a Szentlélek megtapasztalása, az Egyházról szóló tanítások, stb…

A bünrõl nagyon mély és kemény katekézist tartott. Kifejtette a bűn lényegét, végtelen voltát, a megváltás szükségességét és mindezt visszavezette Isten végtelen szeretetére. Mélyen megértette velünk Isten nagy szeretetét, amelyet a feszület ábrázol. 

Gyakran emlete fel az arannyozott feszületét, hogy mélyen szívünkbe-tudatunkba vésse Isten felfoghatatlan szeretetének igazságát.

Csodálatos volt ahogyan a legmélyebb teológiai igazságokat sikerült neki nagyon egyszerűen megértetnie az emberekkel. Pl. hogy miért nem volt szükséges Jézus kereszthalála az ember megváltásához, hogy ahhoz elég lett volna egy csepp vére is, de sok más egyebeket is.

Jézus Istenségének gyakori bizonygatása: Gondolom ezt azért tartotta fontosnak, mert õ egy nem keresztény környezetből jött, ahol sok pogány, hidú, többistenhívõ él... Nagyon meggyõzõen, nagy hittel és hitelesen szólt Jézus istenségérõl, annélkül, hogy elhomályositotta volna az Õ emberségét...

Az alapdolgok gyakori ismétlése: voltak dolgok amelyeket annyiszor ismételt, hogy azt mondtam magamban, hogy: “ Ez addig mondja, amíg MI is megértjük…” Ezáltal nagyon ügyesen kiépített egy szlogént is… Az elsõ nap beszélt Goretti Mária hitérõl és mártírságáról. Majd mutatott egy képet, amelyen II. János Pál térdelve imádkozik a sírja elõtt. Aztán azt mondta, hogy ezt mi is megérhetjük, ha megtartjuk amit Jézus tanít a Szentírásban. Erre aztán gyakran visszatért, olyannyira, hogy a végén már csak elkezdte a mondatot, felmutatta a képet és az egész hallgatóság nevetett. Így lopta be a szívünke az atya, az életszentségre való meghívást. Sikerült meggyõznie minket, hogy mi is szentek lehetünk…

A mondanivalója alapszintre való lebontása: Szerintem ez is azért van, mert egy indiai emberrel álltunk szembe… Az indiai filmekben láttam ilyent, hogy a nyilvánvaló dolgok hosszasan vannak érzékeltetve, alkalmat adva a valódi, néha teatrális megélésre. Mi európaiak mindent implicite közlünk, gyüjtõfogalmakkal. Õ nem… Mindent egyszerű szavakkal, szétszedve tálalt. Valósággal apróra volt darálva a tanítása, hogy a kisgyermekek is meg tudják emészteni. Ez valóban csodálatos volt. Irigylésre méltó…

A lelkigyakorlat csúcsai

Nem tudok csúcsról beszélni, hanem csak csúcsokról. Számomra a következõk voltak a csúcsok:

- A bûnrõl- megváltásról- Isten szeretetérõl tartott összefogó katekézis;

- A megbocsájtás-kiengesztelõdés dinamikája. Itt kemény dolgok jöttek felszinre. Nyilvános tanuságtételekben sor került a románok és a magyarok közötti kiengesztelõdésre. Nyíltan beszéltek az emberek a nemzeti alapú feszültségekrõl, egymástól bocsánatot kértek. Számomra ez nagyon zavarbaejtõ volt, de egyben felemelõ. Hogy mire nem képes Jézus! Itt nagy kegyelmet kaptam, mert az Úr készen odaküldte azt a két embert akivel kiengesztelõdnivalóm volt. Megértettem a felkínált szituációt, megragadtam az alkalmat, és sikerült bocsánatot kérnem. A kiengesztelõdések során azt láttam, hogy az emberek nagyon sokszor félreértések miatt kerülnek haragos viszonyban. Óvj meg Uram a félreértésektõl!

- Az Egyház, Egyház bûnei, az Egyházhoz való ragaszkodás, az elõljárónak való engedelmesség, stb… Ez tényleg nagy volt… Ahogyan el tudta mondani az atya humorosan a hierarchia hibáit… Az a megértés, szeretet, amellyel egyszerre buzdította a papságot a hû szolgálatra és a híveket az engedelmességre… Mondhatom, hogy Bill atya mélységesen egyházhû. Soha nem beszélt keresztényekrõl, hanem mindig katolikusokról, és habár voltak ortodoxok is jelen, ez magatartás senkit sem zavart. Jelen volt egy 81 éves ortodox pap, aki 15 évig börtönben volt és csak hat éve szentelték pappá. Én voltam a tolmácsa amikor imát kért Bill atyától. Ez az aggastyán a szüneti magánbeszélgetésekben nyíltan megvallotta, hogy a Katolikus Egyházban van az igazság…

- Az Egyház gyertyás dinamikája és a körmenet. Nem feledkezett meg Máriáról, hanem méltó módon, a méltó helyre emelte Isten Anyját a lelkigyakorlatban;

- Mindegyik esti mise csúcs volt, de talán számomra a csütörtök esti, a böjnapi szentmise volt a legmélyebb. Számomra talán felülmúlta a zárómisét is.

A lelki és testi gyógyulások

Ezen a területen bátran mondhatom nem volt semmi, ami ne lett volna a helyén. Bill atya nem felejtett el egyetlen túlzásra, vagy téves felfogásra sem ellenszert hozni fel tanításában. 

Elmondta, hogy:

- nem a testi gyógyulás a fontos, hanem a lelki gyógyulás;

- a lelki gyógyulásokra tette a hangsúlyt;

- mindvégig hitt a testi gyógyulásokban és megpróbált testi gyógyulásokat kieszközölni;

- világosan elmondta, hogy nem õ gyógyit, hanem Jézus Krisztus neve által Isten az, aki gyógyít;

- elmondta, hogy Isten nem gyógyít meg mindenkit: vannak akiknek a betegség megõriz az üdvösségre, és vannak akiket Isten szenvedésre választott ki mások büneiért, hogy társai legyenek a megváltás mûvében;

Az elsõ szentmisén már látványos szabadulásnak lettünk tanui. Az egyik testvér akit a gonosz gyötört, az atya érintésére egybõl megszabadult és részt tudott venni a liturgián.

A lelki gyógyulásoknál/szabadulásoknál nagy fontosságot tulajdonítok az atya papi karakterének, amelyet pecsétként hordoz az õ lelkén. Mi világiak, azt hiszem, soha nem vehetjük fel ezzel a versenyt. Hiszem, hogy az ördög lássa ezt a lelki karaktert, lássa Jézus pecsétjét, és ha ez nagy hittel párosul, olyan hatalmas eszköznek bizonyul, hogy egyetlen gonosz lélek sem szegülhet szembe vele.

Egy másik, lelkileg súlyosan összetört testvér, képes volt felolvasni az olvasmányt szentmisén. Valóságosan kivirágzott. De sok más látható lelki gyógyulás is történt…

Voltak tolókocsisok akik láthatóan remélték gyógyulásukat. A zárómise végével az atya odament hozzájuk és szeretett volna segíteni rajtuk, imádkozni értük, de úgy látszik nem ez volt Isten akarata…

Kételyek

A tanítások során, amennyire emlékszem, két alkalommal volt kételyem teológiai szempontból az atya mondanivalójával kapcsolatosan. Ez lehet egy kicsit fellengzõsen hangzik, hogyan jövök én, hogy felülbíráljam egy 78 éves kíváló lelki atya tanítását… Nem errõl van szó: csupán hangosan gondolkodom… 

Egy adott pillanatban az atya a bûn következményérõl beszélt. Kifejtette a bûn átkos hatását, és hangsúlyozta a vezeklés fontosságát. Itt amikor szétbontotta a dolgokat, eljutott odáig, hogy a bûnnek átkos hatása van a természet elemeire is (megromlik az ember és a természet közötti kapcsolat). Ezzel nem is lenne baj, de nekem úgy tünt, hogy mintha tagadta volna, hogy Isten bûtet, és ezt összeegyeztethetetlennek tartotta Isten szeretetével. Vagyis, ha Isten szeretet, õ csupa szeretet, tehát Õ nem bûntethet… A bûn az ami visszaszáll, a mi bûneink bûntetnek minket. Itt aztán már nyilvánvalóvá vált, hogy a bûn átkos következménye egy személytelen negatív, átkos erõ visszahatásaként jelenik meg. Legalábbis én így értettem…

Ez azért ragadta meg figyelmemet, mert egy magyarországi neves atya is, egy közkedvelt katolikus radio adásban, nem egyebet állított, minthogy a délkelet-ázsiai tszunami is a bûn közvetlen következménye. Pontosabban, azt állította, hogy a régióban felhalmozódott sok bûn, olyan negatív erõteret hozott létre, amely megmozgatta a földet. Ennek az eredménye volt aztán a tszunami, amely az eddigi legnagyobb természeti katasztrófát okozta. A kérdésem a következõ: volt egy második 8,3 fokos földrengés is. Az miért nem okozott tszunamit?...

Akkor, most már hogyan is állunk?

Egyházunk fõigazságként tanítja, hogy: Isten a jókat megjutalmazza és a gonoszokat megbünteti...

Testvéri beszélgetések során feljött az, hogy a szentírás is tesz említést a bûn és a természeti elemek megromlása közötti kapcsolatról. Ilyenek a Róm 8:19-22 és a Ter 3. Igen ám csak ezek a természeti elváltozások, amelyek az eredeti bûnt követték, nem maguktól történtek, egy személytelen átkos erõ hatására, hanem egy személyes cselekvés következményeként...

(Ter 3:14-17) Az Úristen így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel …Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé … Az asszonyhoz pedig így szólt: „Megsokasítom terhességed kínjait… stb.

Mindebbõl azt szûröm le, hogy a bûn nem magától fejti ki átkos hatását a természet elemeire mint negatív, átkos erõ, hanem Isten közvetlen, vagy közvetett beavatkozásáról van szó, teremtõ erejû szava által. Azaz, Isten igenis bûntet. De ez a bûntetés egy irgalmas, egy szeretetbõl fakadó bûntetés, hogy az ember megtérjen Õhozzá, hogy élete legyen...

Az egész Jelenések könyve errõl tanuskodik: Isten elküldi angyalait, hogy mindenféle erõkkel ártsanak a földnek és a rajta élõ embereknek, hogy megtérjenek hozzá, hogy életük legyen, és végképp el ne vesszenek. Ezért én, a természeti katasztrófákat Isten figyelmeztetõ súlytásának gondolom, amelyeket angyalai által vitelez ki, hogy az embereket ezáltal magához terelje, és megmentse õket az örök kárhozattól.

Azt a hitet, miszerint a bûn személytelen negatív, átkos erõket hoz létre, amelyek közvetlenül hatnak a természet elemeire, hogy az emberket súlytsák, egyfajta ezoterikus-panteista tévedésnek gondolom, amely ma annyira divatos, hogy sokszor egyházi személyeknél is belecsúszik a tanításokba, prédikációkba...

A lelkigyakorlat gyümölcsei

Számomra nagyon áldásos volt… Meg is említettem, hogy nem adott az Úr nekem ekkora kegyelmet már 5 éve. Ez olyan volt számomra mint a reciklálás a tanároknál (agytágító, továbbképző, stb.)

- Megoldhatalannak látszó neheztelések oldódtak meg életemben;

- Sikerült újraértékelni mit és miért csinálok;

- Megtaláltam e lelki békét egy sor aggódásomban;

- Megláttam a célt az igazi lelki gyümölcsök felé;

A lelkigyakorlat nem ért véget még számomra. A dolgok folytatódnak bennem: Hogyan valósítom meg gyakorlatban az életemben az engesztelést, a vezeklést, hogyan nyilvánul meg életemben a béke, az öröm, stb. Mindez egy folyamat, egy gyógyulás, lelki növekedés, ami idõben valósul majd meg. Adjon az Úr erõt és emlékezetet, hogy legyen bennem állhatatosság és kitartás...

Végsõ gondolatok

Jó lenne, ha az Úr inditana helyileg is valakiket, hogy hasonló missziókat tartsanak. Annyira egyszerû mint a pofoncsapás… Kitarzás, gy kis szeretet, egy kis hit, egy kis áldozat… Nagyon sok ember éhezik erre, várja a szabadulást, a testi és lelki gyógyulást…

Végére, hálát adok az Úrnak, hogy ilyen hitet és bátorságot adott a püspök úrnak, hogy elvállalta ennek a lelkigyakorlatnak megszervezését. Ezzel bizonyította, hogy hitben jár és nem látásban… A hite valósággá vált és meghozta gyümölcsét.

Hálát adok az Úrnak Joseph Bill atyáért, hogy 78 éves korában nem a szobája kényelmét keresi, hanem a lelkek üdvösségét. Áldja meg az Úr és adjon neki még idõt és erõt, hogy munkálkodhasson a nagy aratásban. Ámen.

2005 május 12.

Az Istentõl való elpártolás következménye

Egy alkalommal, az egyik régebbi közösségi tag jelezte, hogy imát szeretne kérni a közösség magcsoportjától. Egy lányról volt szó, aki valami hivatást is érzett, hogy valahová elkötelezõdjön. 

- Ne féljetek, nincs sok ördög bennem - mondta mosolyogva. Én nem tudtam, hová tegyem megjegyzését, de utólag megtudtam a régebbiektõl, hogy már korábban is tapasztalták ennél a lánynál a ördögi befolyás jeleit...

A lány el is jött a magcsoportba és imádkoztunk érte. Kb. tízen is imádkoztunk érte egyszerre, de szó sem volt ott kimondott szabadító imáról. Kértük a lányra az Úr kegyelmét és a Szentlélek erejét, úgy, ahogyan egymásért is szoktunk imádkozni. Nem történt akkor semmi különös. A lány megköszönte az imát és elment.

Másfél héttel késõbb, a közösségi találkozón megjelent a lány. Az egyik testvér, aki a lány szomszédságába lakott, odajött hozzám és jelezte, hogy amióta imádkoztunk a lányért, azóta baj van vele. Sokat vergõdik és szenved. Mivel nem volt tapasztalatom az ilyen dolgokban, nem tudtam hová tegyem az egésszet...

Ekkor, a közösségben, én voltam a soron a tanítás szolgálatában. Mivel karácsony elõtt volt, az Emmanuel témában tartottam tanítást. Éreztem a Szentlélek erõteljes kiáradását magamban és a közösségben. Azt éreztem, hogy az Úrnak különösen kedves, amikor megtestesülésérõl, a babakoráról, pici gyerekkoráról beszélünk. Nemhiába, hogy a szenteknek adott legnagyobb ajándék az volt, amikor a Szûzanya átadta a pici Jézust karjaikba... Láthatjuk ezt Szent Józsefnél, Szent Antalnál, stb… 

A tanítás után, amikor a tanuságtételek közetkeztek, ez a lány is jelentkezett tanuságtételre. Nem voltam elég tapasztalt és bölcs, hogy leállítsam idejében, így elkezdett beszélni. Az elején jónak látszott a tanuságtétele, de aztán elkezdte nyújtani, és nyújtani… Nem akart leállni, egyre csak beszélt. Egy idõ után azt vettük észre, hogy törülgeti a száját, majd egyenesen köpködött a zsebkendõjébe. A kedélye percenként hullámzott. Hol kacava dicsõítette Istent, hol pedig kesergett és sírt... Nagyon zavarban voltunk, nem tudtuk, hogyan állítsuk le. Végül aztán belefáradt és így sikerült a helyére küldeni.

Az egésznek volt bennem ennek egy lelki elõzménye... Ebben az idõben olvastam az Apostolok cselekedeteit. Nagyon megérintett az, ahogyan az apostolok parancsoltak a gonosznak. Sokat gondolkoztam azon, hogy lenne-e bennem erõ és bátorság, hogy én is parancsoljak a gonosz léleknek. Arra jutottam, hogy habár nem szivesen, de ha megszorulok, én is merek parancsolni az Úr Jézus nevében. Ugyanakkor, ezekben a napokban, volt egy álmom a szóban forgó lány családjáról. Láttal lélekben egy szobájukat (valószínûleg lelki szoba volt az), amelyben egy hosszúlábú öreg ördög, két ágyat tart lefoglalva, keresztbefeküdve azokon...

A találkozó végén a padban beszélgettem az egyik testvérrel, amikor ez a lány odaült mellém. Folyton a száját törülgette és elég rosszul nézett ki. Megprobáltam szeretettel fordulni feléje. Azt mondta nekem, hogy jól tanítok, de nem a Szenlélek beszél belõlem. Hát igen - gondoltam - de ki mondja ezt?... Meg akartam vigasztalni és a kezemet a vállára akartam tenni. Amint meg akartam érinteni, a szûk padba rugóként pattant hátra legalább egy métert, de nem ment el. Egyszerûen nem tudott elmenni… Elkezdtünk beszélgetni és eközben lassan kiûrült a hittanterem. Csak hárman maradtunk, meg ez a lány...

A lány nemsokára megint belekötött a tanításomba és határozottan állította, hogy nem a Szentlélek által beszélek. Ekkor egy roham fogta el és mint egy rönk bezuhant két pad közé. Elkezdett hörögni, a habzott a szája és vergõdött a padok között, pedig nem is imádkoztunk érte. Ekkor az egyik testvér kérte, hogy kezzünk el imádkozni.

Kettõjüknek megvolt a nyeveken való imádkozás adománya, nekem viszont még nem volt meg. Én elkezdtem imádkozni a Miatyánkot. Egy idõ után vettem a bátorságot és parancsoltam a názáreti Jézus Krisztus nevében, hogy távózzon az az öreg ördög a lánytól. Ekkor az ördög nagyon megrángatta a lányt és õ elkezdett egy nagyon mély, férfias, hörgõ hangon beszélni. Kárörvendõen kacagott, hogy úgysem tudjuk õt megszabadítani, mert két õse is a pokolban van és fogva tartják õt. Valóban, a lány családjában jelen volt a kártyavetés, a boszorkányság és az átkozódás. A lány is összevegyült valamikor a boszorkánysággal.

Egy idõ után leálltunk az imával és az egyik testvér, akiben megnyilvánult a vigasztalás adománya, felkarolta õt és több testvér segítségével befogadták és hetekig gondját viselték. A lány pszihésen teljesen lerobbant, ahogyan már többször is korábban. Úgy gondolom, hogy ez az a fajta pszihés betegség, amelyet az ördög okoz. A továbbiakban a lány még hónapokig szenvedett és tisztult. Késõbb jobb híreket hallottam felõle, de hogy teljesen megszabadult-e azt nem tudom...

Számomra, tanulságos volt látni, hogy milyen súlyos következménye van az Istentõl való elpártolásnak. Az Úr igéje ezt mondja:

(Kiv 20:5) Ne borulj le ilyen képek elõtt és ne tiszteld õket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyûlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon. (Szent István féle kiadásban).

(2Móz 20:5) Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltõn-szeretõ Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyûlölnek. (a Károli féle kiadásban).

Ez azt jeleni, hogy ha valaki ehagyja az Urat és az ördöghöz pártól önszántából, annak az a következménye, hogy nemcsak õmaga, hanem még fiai, unokái és dédunokái is szenvedni fognak.

Senki sem veszik el szülei, nagyszülei, dédszülei vétkei miatt:

 
(Jer 31:29-30) Azokban a napokban nem mondják többé: Az apák ették az éretlen szõlõt, és fiaik foga vásott el tõle. Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen szõlõt eszi...

...de az elõdök bûnös cselekedeteinek fájdalmas következményeit megszenvedi földi életében, azáltal, hogy bizonyos szintig ki van szolgáltatva az ördögnek...

Vigasztalás van ebben a helyzetben az, hogy az Úr végtelenül irgalmas ezekhez az emberekhez, nem hagyja õket magukra, hanem elvezeti õketaz örök életre. Hiszem, hogy ha szenvedéseik ellenére is, mindvégig kitartanak az Úr Jézusban, egyszer megszabadulnak.

Az Úr végtelenül jó és irgalmas, szeretete örökkévaló, dicsõség legyen Neki mindörökké. Ámen.

A Szentlélekben való megbizonyosodás

Zorán dala szerint, egy pohár vizet csak a sivatagban tudunk értékelni. A világosság szépségét és értékét csak a sötétséghez viszonyítva realizáljuk. Don Gabriele Amorth atya szerint, II. János Pál azt mondta: „Aki nem hisz az ördög létében, az az Evangéliumban sem hisz.” Az alábbi tanuságtétellel azt szeretném megmutatni, hogy a Szentlélek Úristen ajándékát és lelki szabadságunkat csak akkor tudjuk értékelni, ha a meglátjuk a szellemi sötétséget és rabságot...

Egy alakalommal, az imacsoportunkban láttam, hogy egy ismeretlen idõs asszony is ül a helyi asszonyok között. Amint lepakoltam, szólt nekem az egyik team-tag, hogy az idegen asszony a plébánián van megszállva, nagyon sok gondja van és részt szeretne venni a közösségi találkozón. Jó - mondtam - semmi gond. Néhány perc múlva, odajött hozzám az idegen asszony és mondta, hogy neki erõssen nagy baja van és azt kérdezte, hogy probléma-e ha részt vesz a találkozónkon. Egy korábbi megjegyzésbõl következtetve, arra gondoltam, hogy sok fizikai betegségben szenved... Dehogy baj - mondtam - itt mindenkit szivesen látunk...

Lezajlott a találkozó, majd körbeálltunk, hogy elimádkozzuk a találkozó záró imáit. Ilyenkor mindig a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Dicsõséget és az esti imát szoktuk imádkozni. Kezünket fogva imádkoztunk és az idegen asszony épen a bal kezemhez került. Amint imádkoztunk, egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdi a kezemet szorongatni és rángatni. Mivel többször is leállt, majd újrakezdte, nem akartam ûgyet csinálni belõle és nem szakítottam félbe az imát. A búcsúzkodásnál, a terem ajtajában beszélgettem két házaspárral, akik egy távolabbi faluból jöttek az alkalomra. Néhány szó után, az egyik team-tag szólt, hogy menjek a terem végébe, mert baj van...

Amikor hátranéztem, láttam, hogy két team-tag asszony már buzgón imádkozik az idegen asszonyért, aki egy széken ûl. Rögtön láttam, hogy tényleg baj van... Amint imádkoztak érte, az idegen asszony egyfolytában hörgött és vonaglott. A vonaglásai a felsõtestében hullámzóak voltak, mintha valami ki akarna bújni belõle a torkán keresztül, de nem tud, azaz ellenáll, mintegy "megvetve lábait" az asszont nyaka táján. Minél buzgóbban és nagyobb hittel imádkoztak a testvérek, az asszony annál erõsebben hörgött, mélyen, állati hangon…

Majdnem biztos voltam benne, hogy nem tudunk segíteni, mert felkészületlenek voltunk egy ilyen esethez. Úgy láttam, hogy egy nagyon kemény, részleges megszállottság esetérõl van szó. Mivel kiváncsi voltam, hogy mi lesz belõle, hagytam a testvéreket, hadd imádkozzanak egy kevesset. Habár féltem - nem annyira az ördögtõl, hanem inkább a saját gyengeségemtõl - én is elkeztem velük imádkozni. Amikor a kezemet kinyújtottam imára az asszony fölé, éreztem, hogy az ördög félreûti a kezemet. Még egyszer kinyújtottam, de még egyszer félreütötte. Az ütés olyan volt, mintha valami áramféle ütötte volna meg az alsókaromat, úgy hogy az vállig elzsibadt...

Mivel nem tudtam imával hatni, vettem a gitáromat és elkezdtem énekelni a "Jézus véred megtisztít" dalt. Erre a gonosz lélek nagyon felbõszült és az asszony minden önfékezõ erõlködése ellenére arra törekedet, hogy rámtámadjon és kiüsse a gitárt a kezembõl vagy letépje a gitár húrjait. A nagyobb cirkusz akkor kezdõdött, amikor az egyik imádkozó testvér elõvette feszületét és az asszony arca, szeme fölé tartotta. Folyamatosan támadni akart, de az asszony annyira jól fékezte önmagát, hogy mindig visszahuppant a székre. Az egyik testvér megkérdezte az ördög nevét, mire egy mély bensõ hang, egy férfinevet mondott...

Egy idõ után már bizonyossá vált, hogy csak kínozzuk az asszonyt és nem tudunk segíteni rajta. Kértem a testvéreket, hogy hagyják abba az imát. A teremben az a néhány ember aki még nem ment el, megrökönyödve bámult. Amint abbahagytuk az imát, az asszony azonnyomban teljesen magához tért. Leûltem melléje és elkezdtem kérdezgetni. Az asszony sûrûn kérte a bocsánatot, hogy ne haragudjunk rá, mert nem õ támad ránk. Õ nem tehet minderrõl. Elmondta, hogy egy alkalommal, amikor egy ortodox pap mondott felette szabadító imát, kikapta a kezébõl a nagy vaspántos szent könyvet és úgy fejbevágta vele, hogy a vér lecsordult az arcán. Másik alkalommal a feszületet törte össze egy pap fején. Sokfelé járt már szabadulását keresve…

Megkérdeztem tõle, hogy ki az akinek a nevét kimondta, amikor kérdezték az ördög nevét. Azt mondta, hogy az az õ férjének neve. Elmondta, hogy a férjét teljesen behálozták a sátánisták és annyira uralják, hogy minden hónapban, amikor megkapja a nyugdíját, úgy ahogy van, odaadja nekik. Elmondta, hogy annyira uralja a férje és a férjén keresztül az ördög, hogy otthon semmi esélye sincs a szabadulásra. Az ördög tehát hazudott. A férj nevét használta fel, hogy álcázza magát. Továbbá, az asszony elmondta, hogy Csíksomlyóra jött, hogy a Szûzanyától kérjen szabadulást. Elmesélte, hogy amikor a beteg lábával ment fel a Szûzanya szobrához, két angyal kísérte és segítette jobbról és balról. Nekik tulajdonította, hogy fel tudott menni a lépcsõkön a Szűzanyához. Ott megnyugvást talált és bízodalmat, hogy a Szûzanya majd megszabadítja...

Felhívtam egy tapasztaltabb testvért, hogy mit tegyünk ebben az esetben. Azt mondta, hogy nem sokat tudunk tenni, mert komoly lelkigondozásra lenne szükség. Szóltam az egyik team-tagnak, hogy hívja a plébános urat, lám ő mit szól az esethez. A plébános úr mosolyogva hallgatta a beszámolónkat, mivel már ismerte az elõzményeket. Kérdeztük, hogy hová lehetne irányítani az asszonyt. Azt válaszolta, hogy sajnos, nem igazán van ahová küldeni, mert Erdélyben az exorcizmus gyakorlatilag nem létezik. Azért nem létezik, mert nem hisznek az ördög létezésében, müködésében...

Késõbb hallottam, hogy az asszony elvitték egy erõsebb imaközösségebe is, ahol tapasztaltabb, nagy hitű emberek imádkoztak érte, de a szabadulást nem tudtak eléni. Ma azt hiszem, azért nem jártak sikerrel, mert abba a tévedésbe estek, amirõl Paisziosz sztarec beszélt az egyik tanításában. Nem az ördög kiûzésével kell foglalkozni, hanem imádkozni kell, hogy a Szentlélek világosítsa meg a szenvedõ asszony szívét, hogy hol, mikor és milyen területen adta át a jogot az ördögnek élete felett és önmaga felett. Ha megtalálja ezeket a területeket és visszavonja az ördögtõl, kérve az Úr Jézustól a szabadulást, akkor az ördög elinal. Persze, amint az evangéliumban meg van írva, az ördög visszatérésének veszélye mindig fennáll, ha a megszabadult ember nem marad meg az Úr Jézus Krisztus kegyelmében és a bûnnel ismét teret ad szívében a gonosznak. Ilyen esetben az utóbbi állapota még rosszabb lesz mint amilyen volt a szabadulása elõtt...

Számomra ez az eset azért tanulságos, mert ekkor megtapasztalhattam a Szentlélek szemmel látható mûködését. A megszállott asszony közelében mi világítottunk, mint a világosság fiai, míg az asszony szellemi sötétségben és rabságban vergõdött. Ez egy felejthetetlen megbizonyosodás volt arról, hogy Szentlélekkel vagyunk eltelve és arról, hogy a sötétség nem fér össze a világossággal. Ugyanakkor azt is láthattam, hogy a szabadító imaszolgálat kemény és veszélyes dolog. Erre fel kell készülni… Meg kell tanulni értékelni szellemi szabadságunkat, amelyet a Miatyánk utolsó sora által kérünk (és szabadíts meg a gonosztól) és amelyet az Úr Jézus szerzett meg nekünk az Ő Szent Vére által. Milyen szörnyű dolog a megkötözöttség, a megszállottság és mennyi szenvedést tud okozni az ördög, ha teret adunk neki életünkben. De az Úr Jézus megszabadítja az embert... Dicsõség az Úrnak, Aki egyedül a Szabadító, nincs rajta kívül más. Ámen.