(2Kor 1,18-22) Isten hűségére mondom, hogy beszédünkben, amelyet hozzátok intéztünk, nincs: ,,igen’’ is meg ,,nem’’ is. Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit köztetek hirdettünk, én, Szilvánusz és Timóteus, nem volt ,,igen’’ is meg ,,nem’’ is, hanem az ,,igen’’ valósult meg benne. Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind ,,igen,, lett őbenne. Ezért az ,,ámen’’ is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére. Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s a Lélek zálogát adta szívünkbe.
Milyen sokszor mondjuk imáink végén azt, hogy „Ámen”. Gyakran az az érzésem, azt se tudjuk, hogy mit mondunk. Csak mondjuk, mert hát így szokták mondani. Pedig hát az „Ámen”, azt jelenti, hogy igent mondunk arra, amit kiejtünk a szánkon, igent mondunk arra, hogy hisszük amit imádkozunk, igent mondunk arra, hogy e hit szerint fogunk élni...
De lássuk be, gyakran az van a lelkünkben, hogy "igen is, meg nem is". Amint az a bizonyos nóta szól: „Se veled, se nélküled, élni nem tudok”... A kettősség, sőt, a „szürke 50 árnyalata” van a szívünkben, holott a fehéret kellene választanunk és a feketét el kellene vetnünk.
Legyünk hát az igen emberei, akik a fehéret választják, és akik ellene mondanak a feketének. Nem egyezhetünk bele, nem nyugtatgathatjuk magunkat a szürke 50 árnyalatával. A Lélek pecsétje van bennünk, ezért hát igazoljuk e pecsét erejét életünk igenjével...
