2016. január 30., szombat

Füstölgés és katolicizmus: dohányzó szentek és pápák

Kihirdették a dohányzás ellenes törvényt. Egyes elfogult keresztények jubilálnak és hajráznak, csak azt nem értem, hogy mire fel. Mire jó egy eltúlzott törvény? Jónak gondolhatunk egy törvényt, ha az nekünk jó, de mások jogait igazságtalanul korlátozza? Hogyan fog majd tudni teljesíteni a munkában egy szivaras ember, akinek óránként szüksége van arra, hogy elszívjon egy szivarat? Hogyan fog szórakozni és szocializálódni egy szivaras ember, aki egy kávé vagy sör mellé szivarat szokott szívni? Nem lehet a XXI.-ik században elkülöníteni egy helységet a dohányzóknak? Ja, hogy mondjon le? Mindenki! De azonnal! Miért? Mert valaki azt mondja? Milyen jog és erkölcs alapján? Jómagam 13 évig szivaraztam. A maximum amit fogyasztottam, 2 csomag volt napjában. Elhagytam a szivarazást 26 éve. Tehát jól ismerem mind a két állapotot. Tömören: ez a törvény felháborító és még felháborítóbb az egyes elfogult keresztény emberek örvendezése.

(Mt 9:13) Menjetek csak, és tanuljátok meg mit tesz az: irgalmasságot akarok és nem áldozatot.

Füstölgés és katolicizmus: dohányzó szentek és pápák

2012. november 27. kedd 15:52

Hallott már pöfékelő pápákról, tubákos szentekről, dohánytermesztő szerzetesrendekről, valamint a Só és Dohánykereskedelem Pápai Igazgatóságáról? S hogy számos szentté avatási perben hozták fel a jelölt ellen, hogy dohányzott, sikertelenül? A dohányzás és a katolicizmus története. 

 

Az első missziós papok számára, akik Kolumbusz nyomán az Újvilágba érkeztek, a bennszülöttek dohányfüstbe burkolózása valamiképp szentségtöréssel ért fel, azt ugyanis a szentségek kifigurázásáként fogták fel; habár az indiánok a dohányfüstben a láthatatlan lelkekkel való kapcsolatteremtés eszközét látták – írja a dohányzás és a katolicizmus összefonódásának történetét bemutató cikkében a Catholic World Report (a képen XXIII. János pápa cigarettázik, még pápasága előtt).

1575-re már az újvilági szinódusok gyakori témájává vált a probléma, hogy a katolizált bennszülöttek a templomban sem mondtak le a füstölésről, amelyet ráadásul részint incenzálásként és a Szentlélek hívásaként fogtak fel. A mexikói püspökök meg is tiltották a templomban való dohányzás szerte Amerikában.

1583-ban egy limai szinódus az „örök kárhozat” terhe mellett megtiltotta a papoknak, hogy a szentmise bemutatása előtt dohányozzanak – a határozat akkurátusan sorra veszi a dohányzás fajtáit, beleértve a dohány rágicsálását és a dohánypor orron keresztül való felszívását – azaz a tubákolást. 1588-ban a bíborosok kollégiuma megerősítette a spanyol újvilági kolóniára vonatkozó tiltást. (Az 1980-as években egyébként egyes katolikus indiánok újra rituális dohányzásba kezdtek a misék előtt Latin-Amerikában.)

A probléma azonban nem maradt meg az Újvilág határain belül, a dohányzás ugyanis gyorsan terjedt az Óvilágban is, papok és egyszerű hívek közt egyaránt – legyen szó füstölésről, rágcsálásról vagy tubákolásról. Alig volt néhány ember, aki a dohányzás káros hatásait, az egészségrombolást, a függőséget, a büdöset hangsúlyozta volna, sokkal inkább jótékony mivoltára helyezték a hangsúlyt: kellemes mivoltát hangsúlyozták, azt, hogy megállásra kényszerít, szemlélődésre késztet és közösséget teremt – sőt, a tubákolás esetében pozitív egészségügyi hatásokról beszéltek, minthogy a dohány tisztítja az orrjáratokat.

Kétségtelen, hogy a dohányzás nem csak Új-Spanyolországban, hanem Európán belül is gyorsan terjedt az Egyházban. Olyannyira, hogy liturgikus visszaélésekhez is vezetett, minthogy sok hívő és pap nem volt hajlandó lemondani a dohányzásról a szentmise közben.  

Dohányzás a misén

Ez a szélsőséges példa is mutatja, hogy templomi dohányzás egyre súlyosabb problémát okozott, így az egyházi hatóságok egyre többfelé tiltották a liturgia előtti és alatti, néhol pedig a templombeli dohányzást. A papság esetében a szent áldozat bemutatásához szükséges tisztaság miatt is különösen hangsúlyosan merült fel a kérdés: a liturgia közben mind a papnak, a pap kezének és a liturgikus öltözetnek is abszolút tisztának kellett volna lennie.
Így aztán 1642. január 30-án kelt bullájában, a Cum Ecclesiae-ben VIII. Orbán pápa a sevillai katedrális dékánjának kérésére automatikusan beálló kiközösítés (latae sententiae) terhe mellett megtiltotta a sevillai egyházmegye területére vonatkozólag, hogy bárki dohányozzon a templomokban, legyen szó akár pipázásról, akár egész dohánylevelek, vágott dohány vagy pordohány élvezetéről. Az ok a bulla szerint a templomok bekoszolódástól való megvédése volt. A sevillai egyházmegyében olyannyire elterjedt a dohányzás, hogy a hívek, ministránsok, kórustagok, de még a papok is dohányoztak a szentmiseáldozat bemutatása közben is – egyes papok egyenesen az oltár szélére helyezték tubákos dobozukat.

Rómában a bulla magyarázataként terjedt Jób könyvének egyik mondata: „Hulló falevelet akarsz ijesztgetni, kiszáradt pozdorját üldözőbe venni?” (Jób 13,25) Ez aztán több városi legendának adott alapot, például annak, miszerint a pápa úgy, ahogy van, betiltotta a dohányzást, vagy hogy azt hitte volna, hogy a tubákolás fokozott szexuális extázist okoz. Egyesek odáig merészkedtek, hogy azzal vádolták VIII. Orbánt, hogy betiltotta a tüsszentést.

Mindenesetre 1650-ban X. Ince megerősítette elődje rendelését, és újra megtiltotta a dohányzást a templomokban, kápolnákban, a sekrestyében, és külön kitért a Lateráni-bazilika és a Szent Péter-bazilika csarnokára. Ennek részben az volt az oka, hogy igen sok időt és pénzt áldozott ezen csarnokok márvánnyal való díszítésére, s nem szerette volna, ha azt elszínezi a dohány. XI. Ince újfent megerősítette elődjei rendelkezéseit. 1685-ben már arról vitatkoztak a teológusok, hogy a bullák ezen kitételeit vajon implicite az egész Egyházra, illetve minden, a templomhoz kapcsolódó épületre vonatkozólag kell-e értelmezni.

XIII. Benedek, aki egyébként maga is hódolt a tubákolás szokásának, újra megtiltotta az oltárnál és a tabernákulumnál való dohányzást, illetve kiközösítés terhe mellett kitiltotta a dohányt az egész Szent Péter-bazilikából, mivel megfigyelte, hogy a hívek jelentős része ki-kiugrik a miséről egy tubákra, ami igencsak zavarta a liturgiát – az azon való elmélyült részvételről nem is beszélve.

Ekkoriban merült fel az a kérdés is, hogy a dohányzás vajon a böjt megtörésének számít-e. Liguori Szent Alfonz, maga is nagy tubákos, a gyónóknak írt útmutatásában határozottan a nemmel felel a kérdésre a tubákolás esetében, még abban az esetben is, ha a dohány egy kis része a gyomorba jut, de a dohányrágást sem tartotta problémának – más szerzők is egyetértettek vele, bár hozzátették, hogy ha nagyobb mennyiségű dohány jut a gyomorba, akkor az már a böjt megszegése.

Pápai tubák és pápai humidor

XIV. Benedek úgyszintén rendszeres tubákos volt. Egyszer, mikor egy szerzetesrend vezetőjét fogadta, meg is kínálta az illetőt tubákkal. A rendfőnök azonban azzal utasította el, hogy nem szokott ily módon vétkezni. A pápa azzal felelt: „ez nem bűn, ha az volna, önnek is volna” – mármint tubákos doboza.

IX. Piusz megrögzött tubákos volt – olyannyira, hogy naponta többször kellett átvennie fehér pápai reverendáját, hiszen a folyamatosan használt dohány pora könnyen elszínezte azt. A pápai tiarát az egyik leghosszabb ideig viselő főpap látogatóit is megkínálta dohányporából. Pontifikátusa alatt egyébként a pápai állam monopóliumot hirdetett a dohánykereskedelemre, 1863-ban pedig felállították a Só és Dohánykereskedelem Pápai Igazgatóságát, melynek a Trasteverén, a Piazza Mastaion húzták fel a központi épületét, és alá rendelték a dohányipar rendbetételét.

Az olasz egység megteremtése idején Viktor Emmanuel király volt, hogy a pápával tárgyalt, s amikor IX. Piusz meghallotta a számára elfogadhatatlan feltételeket, olyan erővel kopogott az asztalon tubákos dobozával, hogy az elrepedt. 1871-ben a pápa felajánlotta arany tubákos dobozát, az oldalán két bárányábrázolással a virágok és lombok közt a lottó főnyereményének, hogy így szerezzen pénzt egyháza számára.

XIII. Leó úgyszintén a tubákolást részesítette előnyben. Pápasága előtt, mikor még Gioacchino Pecciként brüsszeli nuncius volt, gyakran jelent meg a könnyed életet élő fiatal arisztokraták társaságában. Egy vacsorán egy szabadgondolkodó gróf úgy gondolt, megvicceli a nunciust, és odanyújtott neki egy tubákos dobozt, amin egy meztelen Vénusz volt látható. A nuncius tiszteletteljesen azzal a megjegyzéssel adta vissza a dobozkát: „Valóban, gyönyörű! Gondolom, a dobozon a grófné látható!” A társaság nevetésben tört ki. Élete vége felé egyébként XIII. Leó nem szívesen tett eleget orvosai tanácsának, miszerint le kell szoknia a tubákról.



X. Szent Piusz tubákolt és szivarozott, még pápai humidora is volt (sőt, elneveztek róla egy szivarmárkát, a képen pedig egy, az ő arcképével díszített szivarosdoboz látható). Fel is hozta ellene az ördög ügyvédje szentté avatási perében, hogy rossz szokása volt a dohányzás. XV. Benedek nem dohányzott, és azt sem szerette, ha mások dohányoznak a jelenlétében. XI. Piusz alkalmanként szivarozott. XII. Piusz nem dohányzott, XXIII. János pedig már a cigarettát részesítette előnyben. VI. Pál sem dohányzott, ahogy I. János Pál sem – habár hirtelen halála után egyesek azt feltételezték, hogy annak oka talán a súlyos dohányzás volt. II. János Pál a nem dohányzó római püspökök sorát gyarapította, XVI. Benedekről viszont az hírlik, hogy nem veti meg a cigarettát – vagy legalábbis egyszer látták, amint elmélyülten járkál a vatikáni kertekben, és Marlborót szív. 

Szent füst, vagy inkább füstölő szentek

Miután Marie Thérèse de Lamourous megvizsgálta Avilai Nagy Szent Teréz palástját a karmeliták párizsi kolostorában, azt jegyezte fel: még azokat a kis foltokat is tanulmányozta, amelyek spanyol tubák maradványának tűnnek.
A tubákfüggés fontos kérdés volt Bosco Szent János, Cupertinói Szent József (1603-1663, a repülés, a pilóták és a tanulás védőszentje) és Néri Szent Fülöp boldoggá avatási perében. Az első két szent esetében az ördög ügyvédje azzal érvelt, hogy nem gyakorolhatták hősies fokon az erényeket, hiszen tubákoltak. A cupertinói ügyvédje azonban a József életében vele folytatott, fennmaradt beszélgetésekre hivatkozott, amelyekben azt vallotta, hogy a dohány segített neki tovább fennmaradni éjjel imádkozni, valamint meghosszabbítani a böjtjeit. Fülöp esetében egyesek azt hangoztatták, hogy a teste azért maradt fenn, mert konzerválta a dohány.

A lourdes-i Bernadette Soubirous-nak gyermekkorában az orvos tubákot írt fel az asztma ellen (a tubákos doboza ki is van állítva Lourdes-ban). Később úgy emlékezett, hogy mennyire felháborodott egyik tanára, amikor 16 éves korában tubákot fújt szét a teremben egy  óra alatt, és mindenki tüsszögni kezdett. Később, mikor már szerzetesnő volt, egy rekreáció alkalmával elővette tubákos dobozát a nővérek legnagyobb megrökönyödésére. Egyik társa még meg is rótta: „Marie-Bernard nővér, téged sosem fognak kanonizálni!” „Miért?” – kérdezte Bernadette. „Mert tubákolsz. Ez a rossz szokás majdnem kizárta (a szentek sorából – a szerk.) Páli Szent Vincét!” „Te, nővér – válaszolt Bernadette – pedig azért leszel kanonizálva, mert nem személyeskedsz!”

Vianney Szent János gyakran órás gyóntatásai közben tubákolt. Pio atya habitusa egyik zsebében tartotta a tubákját, és rendszerint megkínálta vele a látogatókat. Egyik életrajzírója szerint egy onkológiai konferencián Pio atya egy rákról szóló előadás közben odafordult szomszédjához, és megkérdezte: ön dohányzik? Mikor igenlő választ kapott, a kapucinus szerzetes felemelt ujjal figyelmeztette az illetőt: „ez nagyon rossz!”, majd egy másik doktorhoz fordult, és megkérdezte: „van dohánya?”

Jezsuita dohány

A jezsuiták, a ferencesek, augusztiniánusok és a dominikánusok jelentős dohányérdekeltségekkel rendelkeztek a 16-17. századi Közép- és Dél-Amerikában, ahol nagy dohányültetvényeik voltak. A jezsuitákat a protestánsok és szekuláris ellenfeleik azzal vádolták, hogy mérgezett dohányt hordanak magukkal, és azzal mérgezik meg ellenfeleiket. A CWR cikkírója, John B. Buescher, a vallástudományok doktora gyorsan leszögezi: erre ő nem talált bizonyítékot. De a „jezsuita dohány” fogalommá vált. A jezsuiták Kínában is gyorsan terjesztették a dohányzást, főleg a fővárosban, Pekingben, a Mandzsu-dinasztia alatt, olyannyira, hogy egy idő után a katolikus konvertitákat „dohányzóknak”, „tubákolóknak” hívták a birodalomban.

A 19. század során azonban a tubákolást egyre inkább felváltotta a szivar és a pipa, majd később a cigaretta. Az irodalmi források szerint a tubák a szegények szokása maradt, valamint egyes konzervatív papoké, akik nem voltak hajlandóak átszokni az új módira. William Faber atya, Néri Szent Fülöp papi rendjének tagja 1846-ban azt írta egy levélben, hogy mindenképp látni akarta őt Firenzében a kamalduliak elöljárója, aki épp betegen feküdt dohánnyal teli ágyában.
A katekizmus ezt írja:
2289. Az erkölcs felszólít ugyan a testi élet tiszteletére, de nem tekinti abszolút értéknek. Szembeszáll az újpogány fölfogással, amely a testkultuszt hirdeti, feláldozva annak mindent, bálványozva a fizikai tökéletességet és a sportteljesítményeket. Ez a szemlélet - a válogatás miatt, amit az erősek és a gyengék között folytat - az emberi kapcsolatok eltorzulásához vezethet.
2290. A mérsékletesség erénye arra indít, hogy kerüljünk minden túlzást az evésben-ivásban, az alkohol, a cigaretta és a gyógyszerek fogyasztásában. Súlyosan vétkeznek, akik ittas állapotban vagy a gyorsaság mértéktelen élvezetétől indítva mások vagy saját biztonságukat veszélyeztetik az utakon, a tengeren vagy a levegőben.
A The Galaxy magazin egy 1870-es számának egy cikke (a címe: Tíz év Rómában) szerint Róma egyik jellegzetes figurája a dohányos dobozzal mászkáló, barna ruhás kapucinus szerzetes. Egy női szerző, And Maud Howe pedig azt írt a1898-ban a The Outlookba, hogy az olaszoknál a régimódiak és az öregek még mindig tubákolnak, amit a papok is szentesítenek. Rómában pedig még olyat is látott, hogy egy pap az oltárnál belecsippantott a tubákjába. James Joyce pedig, amikor Flynn atyát jellemzi a Dublinersben, azt írja, hogy a tubákolás a XX. századra kiment a klerikusi divatból.

1957 szeptemberében XII. Piusz meglátogatta a jezsuiták általános rendi gyűlését, amin megragadta az alkalmat, hogy számos, a világiak számára legitim, de felszínes szokás elhagyására szólítsa fel a Jézus Társaságának tagjait, többek közt megemlítve a „széleskörben elterjedt dohányzást”.

2002-ben pedig II. János Pál kiadta azt a rendelkezést, miszerint tilos a dohányzás a Vatikán területén a valamint a Vatikán ellenőrzése alatt álló helyeken (ami többek közt a pápai nunciatúrákat jelenti) a sokak által látogatott tereken és a munkahelyeken. A tilalom megszegőjét harminc euróra büntethetik.

Magyar Kurír (szg)

© Híreink „Magyar Kurír” forrásmegjelöléssel szabadon, a képek csak a szerkesztőség engedélyével felhasználhatók.

2016. január 27., szerda

Órások éltek - harmadik rész

Azt, hogy óriások éltek a földön, két dolog is bizonyítja:

1. A Szentírás kánonba felvett könyvei;

2. A világon mindenhol fellelhetõ megalitikus kõépítmények és faragványok.

Ezek kifejtettem az Óriások éltek és Óriások éltek – második rész írásokban. Azonban, az óriások témájában van még néhány részletkérdés, mint pl.: hogyan éltek az óriások, mivel foglalkoztak és milyen volt a társadalmuk?...

Az utolsó évszázad archeológiai feltárásai egyértelmûen bizonyítják, hogy léteztek óriások a földön. 

Ezek a feltárások, fontossági sorrendben, a következõek:

1. Az egyiptomi megalitikus épitmények és szobrok;


5. A mexikói, perui, boliviai, chilei megalitikus kõalkotások, amelyeket most nem sorolok fel, mert azok nem hoznak semmit pluszba a témához...

1.  Az egyitomi megalitikus szobrok azért fontosak, mert azok a vezetõ szerepet betöltõ, leghatalmasabb óriásokat ábrázolják. Ez arról tanuskodik, hogy az óriások között létezett egy jól meghatározott hierarchia. Voltak hatalmasok, hatalmasabbak és volt a leghatamasabb, aki a király volt (nem fáráó), és aki uralkodott mindenki fölött. Ő viselte a hatalom szimbólumait és eszközeit...






2. A Costa Rica-i kõgolyók ( kb. 300 db.) azért fontosak, mert ezek arról tanuskodnak, hogy az erõmutatványok, az edzések és az erõversenyek, fontos szerepet játszodtak az óriások életében. Ilyen kõgolyókat találtak még Új Zélandon, Boszniában, Kínában és Ausztráliában is. A kisebb óriások, kisebb golyókat emelgettek (kb. 70-100 cm átmérõjüeket), míg a nagyok, a hatalmasok, 2,5-2,7 m átmérõjü, 10-15 tonnás kőgolyókat emelgettek... 

Megfigyelhetjük, hogy ez az erõpróba napjainkban is gyakorlatban van az erõs emberek versenyein. Ezek a kõgolyók azért nagyon fontosak, mert ezekbõl lehet következtetni az óriások méretére. Az óriások átlagban 4-8 m magasak voltak, de ha figyelembe vesszük, hogy a legnagyobb kõgolyó 2,7 m átmérõjü és 15 tonnát nyom, akkor  beszélhetünk akár 10 m magas óriásról is...













3. A Shoria hegységben található megalitikus kõstrukturáról elõször is le kellene szögeznem, hogy szerintem az egy mesterségesen épített fal és nem egy természetes képzõdmény. Ezt az is bizonyítja, hogy egyes kõtömbök tövében nem kõszikla van, hanem termõtalaj. Másrészt, látható, hogy többféle strukturájú kõtömbök vannak egymásra rakva a falban. Harmadrészt, olyan vályatok is vannak ott, amelyek egyértelműen kézi faragások nyomai. A fal csak részlegesen lett elkészítve, mert valószínüleg az özönvíz gátat vetett a további építkezésnek... 

Az a kérdés, hogy miért akartak falat építeni vagy miért építettek falakat az óriások? A válasz talán a kínai fal céljában keresendõ... Azért, mert ellenségeskedés, háború volt az óriások között és az ellenség útját kõfallal lehetett elzárni, amögött lehetett védekezni... 

Az óriások közötti háboruskodást Énok könyve is megemlíti. Ha megfigyeljük a kõfalak magasságát, akkor meg lehet saccolni az ellenség méreteit is... Peruban, Boliviában is látni tökéletesen összecsíszolt kőfalakat. Csak falak és semmi más... Van amelyik egy doboldalban, cik-cak alakzatban épült. Ezek a zúduló kövek elleni védelemre szolgálhattak. Egy óriást csakis kővel lehetett megölni, mert nem volt olyan fémfegyver, amely végezhetett volna velük...
 


 
 
 
 
 

Az egyitomi kõbányák, a yonaguni tengeralatti kõstrukturák azt bizonyítják, hogy az óriások hatalmas, akár több ezer tonnás kõtömböket is kivágtak és elszállítottak az özönvíz elõtti korszakban. A kérdés az, hogy mindezeket a munkálatokat csakis az óriások végezték? Feltételezhetõ, hogy nem, hanem az atyjuk segítségével is, a földre szállott, testet öltött, bukott angyalok segítségével...

Az óriások életével kapcsolatosan, egy fontos tanulmány lehetne az óriások szexuális élete, mert az óriásoknak nem csak hatalmas méretük volt, nemcsak nagy erejük volt, nemcsak nagy fiziológiai szükségletük volt (táplálék, ruházat), hanem erõteljes szexuális indulatok is dúltak testükben, amelyeket valahogyan ki kellett elégítsenek...

Az óriások időszakában jelenhettek meg a bizonyos romlottságok, perverziók az emberiség életében... Ők vezethették be a rabszolgaságot, hogy az emberek szolgálják őket. Ők kezdhették el a homoszexuális életet és a bestialitást, mert nem mindegyik óriás talált magának feleséget. Ők vezethették be a királyságot, a hierarchiát és a testi erő dominanciáját...

Amit ma az iskolákban tanítanak az evolucióról és az ember õstörténetérõl, az szerintem mind hazugság. És ezt ma már sokan így gondolják... Darwin szerintem nem akart egy hazugságot hírdetni. Õ csak megfigyelt egy bizonyos rendezettséget a teremtésben és az élõvilágban, ahogyan és amilyen rendben Isten teremtette az élőlényeket... De az õ elméletét felhasználták az ateisták a világ elhitetésére. Hogyan férhet össze az ősember és a kõkorszak elmélete a mára már fetárt, megmagyarázhatatlan, megalitikus alkotásokkal, amelyeket jóformán a mai eszközökkel sem bírnak megmozdítani vagy megalkotni?...

Nem állítom, hogy a kreacionistáknak igazuk van... Valóban, én is úgy hiszem, hogy az ember nem egybõl a porból lett. De aki beveszi az õsrobbanás elméletét, beveszi hogy az élet magától lett és rendezõdött ilyenné amilyen, hogy az ember magától lett a majomból homo-sapiens és hogy a kõkorszakból, magától fejlõdött ki a mai posztmodern, ember, az csakis egy ignoráns lehet. Hiába várjuk, hogy a kutatók majd elismerik tévedésüket. Ez azt jelentené, hogy újra kellene gondolni és írni az egész emberiség történetét, az egész iskolai és egyetemi oktatást és a kutatási pénzeket sem lehetne az emberek elhitetésére pazarolni. Ezt sohase fogják megtenni…

Ima: Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy Szentlelked által megmutatod az összefüggéseket. Kutatva a régieket, megérteted velünk a mai titkokat. Ámen.