A szeretethimnusz lényege

(1Kor 13:1-13) Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.

Az alábbi gondolatot írtam a szeretethimnuszról, a Lelki agresszió a közösségben címû bejegyzésbe: Szent Pál apostol szeretethimnusza ( 1Kor 13), amely szorosan összefügg a Krisztus misztikus testének leírásával (1Kor 12), világosan kifejti, hogy a karizmák (a lelki adományok) csak ideigvaló eszközök, amelyek arra szolgálnak, hogy egybeszerkesztessenek a tagok Krisztus testében. Amikor pedig elérkeznek a végsõ dolgok, akkor a karizmák elenyésznek, a töredékes lelki tapasztalások megszűnnek és ott már nem lesz semilyen kérdés ( Jn 16:23), mert annyira teljesek leszünk Isten ismeretével, mint ahogyan betöltik a vizek a tengert (Iz 11:9). Minden elmúlik, csak a szeretet marad meg. Ott, a Võlegénynél, majd csak a szeretet fog számítani. A múlandó karizmákkal lehet ugyan érdemeket szerezni, de csakis akkor, ha szeretettel parosulnak...

Ezt szeretném a továbbiakban még jobban kifejteni...

A szeretethimnusz Krisztus misztikus testére vonatkozik
 

Krisztus misztikus teste (1Kor 12), az Egyház képszerû ábrázolásának egyike... Mivel a történelem folyamán az Egyházat már sokan próbálták meghatározni, de senkinek sem sikerült egésszen megragadnia lényegét, ezért ma inkább képekben mutatják azt be. Az Egyház Isten népe, Krisztus misztikus teste, a Hegyre épült város, Isten háza, stb...
 

Krisztus misztikus teste magába foglalja a megdicsõült Egyházat, de ugyanakkor a küzdõ Egyházat is, amely még itt zarándokol a földön meg a szenvedõ Egyházat is, amely a tisztítótûzben szenved. Hiszen Szent Pál, az ő hasonlatával, említést tesz a tagok közötti ellenkezésekrõl is, meg a szenvedésekrõl is...

(1Kor 12:15-16) Ha a láb azt mondaná is: „Nem vagyok kéz, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez tartozik. Ha pedig a fül azt mondaná: „Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez tartozik.

(1Kor 12:26) Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele.

A Krisztus testének hasonlata megírásával (1 Kor 12), Szent Pál három dolgot bontott ki:

1. A tagok viszonyulását Krisztus testében, a Fõhöz, Krisztushoz és egymáshoz;

2. A tagok helyét Krisztus testében, ahogyan Isten azt meghatározza;

3. A tagok feladatát és mûködését az egy Lélekben, amely minden tagot átitat.

Mindhárom dolog ugyanazon szent szeretet felé mutat, amely a Krisztus misztikus testének a vérkeringése:

1. Krisztus testében, minden kapcsolat csakis a szeretetben jöhet létre;

2. A tagok csakis Isten szeretetében tudják elfogadni és elfoglalni helyüket Krisztus testében;

3. A tagok csakis a szeretet által tudják elvégezni azokat a szolgálatokat, amelyek a többi tag lelki növekedését és a Krisztus testébe való teljes beépülését szolgálja.

A szeretethimnusz kifejti a tagok karizmáinak és szolgálatainak ideiglenes voltát

Már az ószövetségben találkozunk azzal az ígérettel, hogy egyszer úgy fogjuk majd ismerni Istent, ahogyan Ő van. Az Úr Jézus is azt mondta apostolainak, hogy amikor ott leszünk a mennyei Atyánál, akkor már nem lesz semmi kérdeznivalók, mert úgy fogunk látni mindent, ahogyan van...

(Iz 11:9) Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.

(Jn 16:22-23) Így most ti is szomorúak vagytok. De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki. Azon a napon már nem kérdeztek tőlem semmit.

Tehát minden bölcsesség, tanítás, prófétálás, csak töredékes ismeret Istenrõl, hogy hasznára legyen a tagoknak, a lelki növekedésre és Krisztus testébe való beépülésre. Ezek Isten dicsõségének homályos, mintegy tükör általi visszaverődései, szakadozó képsorai és hangjelei... 

Hogyan is lehet valaki eltelve magával egy karizma gyakorlásakor?... Hiszen a karizma annyira hiányos Isten dicsõségének közvetítésében, mint amennyire hiányos egy gyenge minõségû tengeri foto, a tengerben való fürdõzéshez képest... Amikor majd eljutunk a teljességre, akkor a karizmák és a szolgálatok megszünnek, mert mindent úgy fogunk ismerni és birtokolni mindent Istenben, ahogyan van...

A szeretethimnusz kifejti a karizmák és a szolgálatok értékét
 

Lehet bármilyen karizmánk, végezhetünk bármilyen szolgálatot, ha nincs bennünk szeretet, akkor a karizma  meg a szolgálat, nemhogy hasznunkra válna, de még kárhoztat is bennünket. A szeretet nélkül a szolgáló tag olyanná válik, mint a zengő érc, vagy a pengő cimbalom. Bármilyen karizmát bírtokolhatok, bármilyen szolgálatot gyakorolhatok, ha szeretet nincs bennem, mit sem ér az nekem...
 

Sajnos, a karizmát meg a szolgálatot szeretet nélkül, önző módon is lehet gyakorolni. Sõt, Isten akaratán átlépve is lehet szolgálni, és Õ ezt megengedi... Miért? Mert az Úr hasonlít az jó gazdához, aki mindent felhasznál, hogy búzáját begyûjtse a magtárába...

(Mt 25:26-27) Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza.

(Lk 9:49-50) János vette át a szót: „Mester – mondta –, láttunk egy embert, aki ördögöket űzött a nevedben, de megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg! Mert aki nincs ellenetek, az veletek van.”

Szent Pál kifejti, hogy a rossz szolgák is hasznot hajtanak Istennek. Azok is, akik nem szeretetbõl és nem tiszta szívvel szolgálnak, azok is hozzájárulnak az evangelizációhoz. Mindegy - írja Pál - csak,  hogy Krisztust hirdessék...

(Fil 1:14-18) Azok közül, akik az Úrban testvéreim, sokan fölbuzdulnak bilincseimen, és egyre bátrabban terjesztik az Isten szavát. Némelyek ugyan féltékenységből és vetélkedésből, mások azonban jó szándékkal hirdetik Krisztust. Ezek szeretetből, mert tudják, hogy küldetésem az evangélium védelmére szól, amazok viszont vetélkedésből, és nem tiszta szándékkal hirdetik Krisztust, abban a hiszemben, hogy bilincseimben keserűséget okoznak nekem. De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki.

De a szeretet nélküli szolgálat, és a mennyei Atya akaratának semmibe vevése, tragikus következményekkel járhat... Lesz majd, aki arra ébred az ítéleten, hogy egy életen át használta a Szentlélek adományait és mégsem üdvözül. Hogyan lehetséges ez?... Úgy, hogy a Szentlélek jelen volt a szolgálatában, de nem volt benne a szolgálóban. Mivel szeretetlen volt a szolgáló és nem cselekedte meg a mennyei Atya akaratát, így nem járta át a Szentlélek. Az ilyen ember nincs bensõséges, intim kapcsolatban Krisztussal a Szentlélek által, hanem csakis a karizmákat használja. Erre mondja az Úr Jézus az ítéletkor, hogy soha sem ismertelek benneteket...

(Mt 7:22-23) Uram, Uram, hát nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöket? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? – Akkor kijelentem nekik: Sosem ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!

A szeretehimnusz kifejti, hogy a végsõ cél a szeretet
 

Az evangéliumi események vagy apostolok élete végén, mindig ott van a szeretet... A szeretethimnusz mondja, hogy a szeretet a legnagyobb, és a szeretet soha el nem múlik. Az Úr Jézus, az Õ búcsúbeszédében, átadta az apostoloknak a szeretet új parancsolatát. Szent János apostol, öregségére, a szereretrõl írt leginkább (1 Ján)... Õ fejtette ki, hogy Isten szeretet (1 Ján 4:16)...

(Jn 13:34) Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.

A szeretet soha el nem múlik... Odaát csakis a szeretet fog maradni és számítani. Egykor majd, az eszkatonban, nem lesz más csak Isten, Aki a szeretet...

(1Kor 14:1) Törekedjetek a szeretetre, de igyekezzetek a lelki adományokat is elnyerni, különösen azt, hogy prófétálhassatok.

 

Ima: Uram Jézus! Milyen nehéz szó a szeretet. Add szívembe szeretetedet, hogy én is igazan szerethessek. Ámen.
 

Zavarbaejtõ esetek

Egy furcsa fotó

Mivel az utóbbi idõben egyre inkább azt éreztem, hogy nem törõdöm eléggé a fiam lelki életével, elgondoltam, hogy valamilyen módon ösztökélni fogom, hogy menjen el a CSIT-re. Tudtam, hogy nem lesz könnyû dolgom, mert a barátai közül egyik sem lelkizõ típusú és azok, akik lelkizõk, mind lányok, és egyáltalán nem szimpatikusok a fiamnak...

Teltek a hetek és én elkezdtem a presszinget… Minden héten, egyszer-kétszer megemlítettem, hogy regisztráljon be a CSIT oldalán. Õ nem mondott nemet, de láttam rajta, hogy nincs benne valami nagy lelkesedés. Egy ideig belefeledkeztem a dologba, de az utolsó héten megint eszembe jutott. Kérdem tőle, hogy regisztrált-e. Nem. De hát így, de hát úgy… Végül aztán abban egyeztünk meg, hogy mivel nem ígényel szállást, majd ott helyben regisztrál…

Eljött a várt nap és én kivittem a fiamat Somlyóra, a kapuig. Amint hazaértem, szól a telefon. A fiam volt és magyarázza, hogy ott van a regisztrálásnál, de nem akarják elfogadni. Miért? - kérdezem. Hát azért, mert csak úgy lehet bemenni, ha ott alszik és végig bent marad… Akkor hát maradj ott – vetettem én fel. Nem maradok – mondta – mert nincs senki olyan fiúismerõsöm, akivel szivesen ellennék...

Én végigtelefonáltam az ismerõseimet, akiket tudtam, hogy bennfentesek a CSIT-nél, de valóban, az idéntõl új szabályt hoztak. Csak az vehetett részt a CSIT-en, aki regisztrált, és bent maradt végig a programon. Tehát, magyarán, a CSIT zárt rendezvénnyé alakult az idénre… Nohát, bajnak baj, de nem szerencsétlenség. – gondoltam  – majd jövõben is lesz CSIT. Ezzel le is tudtam a témát…

Teltek a napok és a Facebook-on minden nap megjelent valamilyen kép vagy tudósítás a CSIT-rõl. Már több, mint egy hete, hogy vége volt a CSIT-nek, amikor még egy kósza hír jelent meg a rendezvényrõl a Facebook híroldalamon, egy bizonyos képpel. Megnagyítom a képet, nézem, s hát ott látom rajta a fiamat… Nézem, nézem, de akárhogyan is nézem, csak õt ismerem fel a képen… Az arca, a nyaka, még a kezének a mozdulata is az övé… Ott áll CSIT-es pólóban, felemelt kezekkel õ is a fiatalokkal… Hogyan lehetséges ez?...

Gondolkodtam, töprengtem, majd eszembe jutott, hogy a CSIT ideje alatt vagy kétszer is kibiciklizett a somlyói borvíz forráshoz a barátjával. Nem-e jutott be valamilyen módon, valaki által, egy rövid idõre a CSIT-re és akkor került a fotóra? Akkor már a fiam el volt utazva sátorozni Gyergyó környékére, így hát felhívtam telefonon. Megkérdeztem, hogy nem volt-e bent véletlenül a CSIT-en, amikor kibiciklizett Somlyóra. Õ azt felete, hogy arrafelé se járt. Én meg tovább tünõdtem...

Amikor hazajött, kinagyítottam a fotót a tabletten és elébe helyeztem. Megkérdeztem tõle: Látsz-e valami különöset ezen a fotón?... Õ megnézte a fotót és ámúlva mondta: Igen, ott vagyok a képen. És rámutatott arra a személyre, akiben én is õt ismertem fel. De hogyan? - ámuldozott. Hiszen én nem voltam ott?...  Hát – mondtam – akkor biztosan van valahol egy ikertestvéred…

Mi volt ez?... Látta az Úr, hogy lemaradtunk a találkozóról, de így ajándékozott meg bennünket?...

(Zsolt 127:2) Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.

A tízlejesek esete

Néhány napra rá, elmentem egy hétköznapi, esti szentmisére. Amint besirültem a templom felé, látom, hogy Dezsõ evickel az estápjaival fel a templom lépcsõjén. Dezsõvel hosszú történetem van, még azokból az idõkbõl, amikor még virgonc fiatalember volt. Mindig barátságosan beszélgettem vele, és így aztán, az én barátságos viszonyulásom és az õ erõszakos kéregetésének az lett az eredménye, hogy egy-egy tízes gyakorta átvándorolt a pénztárcámból az õ zsebébe.

Ezt Dezsõ azzal hálálta meg, hogy a misén, amikor békejobbot nyújtottunk egymásnak, mindig odajött hozzám és kezet fogott velem. Ezzel nem kis feltünést keltett a templomban és zavart nekem… Legutóbb, amikor hosszú idõ után, ismét megjelent a templomban, estápokkal, egybõl odatelepedett mellém. Olyan szaga volt, hogy az ember orrát csavarta le a helyérõl… Tudtam, hogy ismét zavarba fog hozni, ezért a szentáldozás után máshová ültem. Igen ám, de Dezsõt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy szimplán le lehessen rázni. Fogta magát és amíg mondtuk a befejezõ imákat, utánam evickét és megint odaûlt mellém. Nem volt mit tenni, egy tízes megint átvándorolt az õ zsebébe…

Így gondolom érthetõ, hogy amint megláttam a barátomat bemenni a templomba, elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mit is tegyek. Ne menjek el a misére?... Azt nem lehet… Mit szól az Úr hozzá... Csak egy ötvenes van a pénztárcámban. Az sok neki… Mit tegyek? Még volt idõ a mise kezdetéig, így hát visszmentem egy közeli bárba és felváltattam az ötvenest tízesekbe...

Siettem a templom felé és amint odaértem, hát a templom lépcsõje elõtti járdán, ott lobog valamiféle pénz. Lehajoltam s felvettem, Két tízes volt. Én egyet akartam adni Dezsõnek, de két tízest találtam… Bementem a templomba, odaültem Dezsõ mellé és odacsempésztem neki a talált pénzt…

Mi volt ez?... Látta az Úr a zavaromat meg azt, hogy visszatértem pénzt váltani és kimentett engem?...

(Mt 17:27) De hogy őket meg ne botránkoztassuk, menj a tengerre, vesd be a horgot, és vond ki az első halat, a mely rá akad: és felnyitván a száját, egy státert találsz benne: azt kivévén, add oda nékik én érettem és te éretted.

 

 

 

 

Háromnapos csoda

Minden csoda három napig tart – mondják az emberek. Az életszentség megvizsgálásánál is azt tanácsolják, hogy menjünk el, és tartózkodjunk három napot az állítólagos szentéletû ember házában. A három nap alatt minden kiderül. Sőt, maradjunk négy napig, mert a negyedik nap minden világossá válik...

Nohát, én is így jártam... Van egy igencsak felkapott apáca, akinek a tanításait nagyon szeretik. Jómagam is többször meghallgattam, megcsodáltam tanításait és értékeltem értelmes, világos gondolatmeneteit. De ahogyan hallgattam õt, mindig az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben vele, valami nem elégséges õbenne… Figyeltem a merev fellépését, kifogástalan, majdnem katonásan pedáns kosztumjét, a hófehér, kifogástanara vasalt fehér blúzát, és határozottan azt éreztem, hogy ez az apáca soha sem tudna magához ölelni egy piszkos, bûnös embert... Írtózva húzódna el tõle és el is lökné magától…

Késõbb, a hit és erkölcs területén, kétszer is vitába kellett szállnom vele. Sehogyan sem egyezett a véleményünk bizonyos hitbeli, egyháztani kérdésekben, és volt, hogy megróttam õt bizonyos erkölcsi dolgokban. Mindezekre látszólag fátylat borítottunk, de azt hiszem, az maradt részérõl ezek után, hogy megbocsájt, de nem felejt…

Késõbb úgy hozta a sors, hogy egy nehéz családi ûgy kapcsán, abban a rendházban szálltam meg, amelyben õ is tartózkodott. Nehézségemben az Úrhoz fordultam, és azokban a napokban igencsak el voltam telve a Szentlélekkel. Esténként, amikor együtt vacsoráztunk, a Lélek arra indított, hogy buzdítsam õket a hitre nagy örömmel. Az apácák, látva örömömet és lelkesedésemet az Úrban, a nehéz élethelyzetem ellenére, volt amelyik örömmel fogadta beszédemet, volt aki közömbös maradt, és volt aki zavarodottan felállt és visszavonult. Az egyik reggel, amikor reggeliztünk, elérkezett az a bizonyos harmadik nap…

Hétvége volt, és ilyenkor az az apáca olyan embereket fogadott, akiknek a lelki vezetését vállata, és akikkel lelki beszélgetéseket folyatott. Éppen reggeliztünk, amikor csengettek a fõbejáratnál. Az apáca megkérdezte a fiatalabb rendtársától, hogy ki csenget. Az jelentette neki, hogy az a bizonyos személy, akinek jönnie kell lelki beszélgetésre. Erre az apáca arca igencsak felfúlyódott és elsötétült, majd haragos tekintettel, és mély megvetéssel morgott valamit a vendég róvására, mert hát az tíz perccel korábban érkezett a megbeszélt idõpontnál. A szerencsétlen vendég, aki lelkileg kiéhezetten, és örömteli, türelmetlen várakozásában, már nem tudta kivárni a pontos idõpontot, nem is sejthette, hogy odabent milyen pofát vágnak az õ érkezésére. Persze, elgondolom, hogy amikor kiment az apáca fogadni õt, akkorra már beállította magának a kegyes-nyájas ábrázatot. Nohát, ennyit a krisztusi szeretetrõl…

(1 Kor 13:1) Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

Nemsokkal késõbb, ismét meggyõzõdhettem az apáca képmutatásáról. Egy másik rendházukban, ismét találkoztunk. Amint az egyik ajtón kiléptem és még beszélgettem azzal a testvérrel, akit meglátogattam, a szemem sarkával megpillantottam, amint õ ott vasal a másik szobában. Amint meglátott engem és rámpillantott, a szemei nagyon rosszak voltak: haragot és rosszindulatot súgároztak felém. Amikor feléje fordultam és kedvesen, tisztelettel köszöntöttem, akkorra már õ is felöltötte a nyájas ábrázatát és kedvesen viszonozta köszöntésemet...

Ezzel szemben, jut eszembe az én úgynevezett dajkám, aki, ahányszor csak megkérte édesanyám, mindig vigyázott rám, teljesen ingyenesen és nagyon nagy szeretettel. Õtõle hallottam életemben elõször az Úr imáját, õ tanított meg engem a Miatyánkra... Csutak néni - mert hát így hívták õt - egy fiatalon is öreg, sovány, ráncos, lóképû, kapafogú, rekedtes hangú és négy osztályt végzett parasztasszony volt, aki mindig mosolygott. Nevetése, mosolya és a belõle áradó meleg szeretet, mindig megszépítette az arcát és csak ritkán jutott az ember eszébe, hogy milyen csúnya meg lóképû, csak ha netán egymagában elkomolyodott.

Csutak néni mindig örömmel sirült ki a konyha ajtaján, amikor a kutya ugatott, lám ki jön hozzá. Mindig nagy hanggal és kitörõ örömmel fogadta a vendéget. Soha nem volt olyan sürgös munkája, hogy azt ne tehette volna le, amikor valaki betért hozzá. Amikor pedig a vendég készülõdött elmenni, mindig marasztalta, hogy hátraszaladhasson a hátsó udvarba tojásért, almáért vagy valami zöldségért, amit aztán valahogyan mindig belegyömöszölt a szabadkozó vendég szatyrába.

Amikor megöregedett, meglátogattam õt a kisfiammal, aki akkor négyéveske volt. Csutak néni ott ült a csergével leterített padkán, csendben, mosolyogva, mindha csak várt volna valamire, valakire. Amikor köszöntöttem, válaszolt, de láttam rajta, hogy már nem ismer meg. Amikor viszont a kisfiamat állítottam eléje, mintha csak felébredt volna, és ugyanazzal a kitörõ örömmel meg szeretettel hajolt hozzá, ahogyan annak idejét engem szokott fogadni. Öcsike drága!... – szólította meg a kisfiamat, az én gyerekkori becenevemmel. Láttam rajta, hogy az öregkori meszesedés miatt, már nincs meg neki valóság és idõ érzéke. A kisfiamban engem ismert fel... Csak álltam ott meghatódva és hosszasan néztem a volt dajkám megöregedett arcát. Akkorra már kitelt a sovány, ráncos arca és csudamódra, mintha megszépült volna. Mintha öregségére szebb lett volna, mint fiatal korában... Csak ült ott a padon, csendben és mosolygott... Mintha várt volna valamire, valakire...

Kevés az Istennek szentelt élet, ha nincs benne szeretet és bõségesen elég egy dolgos parasztasszony élet, ha van benne szeretet...

( 1Kor 13:8; 13) A szeretet soha meg nem szűnik. ... Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.    

Ima: Uram Jézus, Te elõbb szeretsz minket, mintsem mi viszontszerethetnénk Téged. Add kérlek lelkünkbe szereteted, hogy kiáraszthassuk azt környezetünkre, és így megdicsõíthessük a mennyei Atyánkat a világban. Ámen.

 

Lelki agresszió a közösségben

Isten országának örömhíre (Mt 4:17) és az evangélium summája (1Tim 3:16) kötelez minket, és ezeknek egyenes következménye, illetve követelménye a szeretet új parancsolata. Ha Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (Jn 3:16) és Krisztus úgy szeretett minket, hogy meghalt értünk a kereszten, akkor nekünk is kötelezõ, hogy szeressük egymást, ahogyan Jézus is szeretett minket...

(Jn 13:34) Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.

(1Ján 2:8-11) De új parancsot is írok nektek, s ez rá is, rátok is vonatkozik, mert a sötétség elmúlt, és az igaz világosság világít már. Aki azt mondja, hogy világosságban van, és testvérét gyűlöli, az még most is a sötétségben van. Aki szereti testvérét, az a világosságban marad, és nem okozza testvére bukását. De aki gyűlöli testvérét, az sötétben van, a sötétben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét.

(1Ján 3:14-16) Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad. Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet. A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért.

( 1Ján 20:19-21, Károli) Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket! Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát? Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.

De a többi apostol leveleinek is ez a végsõ kicsengése, hogy szeressük egymást:

- Péter apostol levelének buzdítása...

(1Pét 4:8)  Mindenekelőtt  legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez.

- Pál apostol szeretethimnusza...

( 1Kor 13) ...A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel....

- Jakab apostol levelének tanácsa...

(Jak 2:8) Ha teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« , jól teszitek.

-Judás apostol levelének jókivánsága...

(Jud 1:2) Irgalom, béke és szeretet bőségesen adassék nektek!

Szent Pál apostol szeretethimnusza (1Kor 13), amely szorosan összefügg a Krisztus misztikus testének leírásával (1Kor 12), világosan kifejti, hogy a karizmák (a lelki adományok) csak ideigvaló eszközök, amelyek arra szolgálnak, hogy egybe szerkesztessenek a tagok Krisztus testében. Amikor pedig elérkeznek a végsõ dolgok, akkor a karizmák elenyésznek, a töredékes lelki tapasztalások megszűnnek és ott már nem lesz semmi kérdés ( Jn 16:23), mert annyira teljesek leszünk Isten ismeretével, mint ahogyan betöltik a vizek a tengert (Iz 11:9). Minden elmúlik, és csakis a szeretet marad meg. Ott a Võlegénynél, majd csak a szeretet fog számítani. A múlandó karizmákkal lehet ugyan érdemeket szerezni, de csakis akkor, ha szeretettel párosulnak...

Keresztények vagyunk és mégis, nap mint nap, megtapasztaljuk a szeretetlenséget. Sõt, megtapasztaljuk a kemény agressziót is... De mivel mûvelt, törvénytisztelõ, evilági polgárok vagyunk, ezért a fizikai agresszió nem fordulhat elõ... Ezért aztán, annál inkább jelen van életünkben a lelki agresszió, amelyre nemigen lehet világi törvényeket hozni. A lelki agressziót nem csak szóval lehet elkövetni, hanem tettel is, meg tudatos mulasztással is…

A lelki agressziót megtapasztaljuk minden közösségben: a családban, a munkahelyen vagy akár a krisztusi közösségben. Mivel a krisztusi közösség a hitről, az evangéliumról, Jézus Krisztusról és az isteni szeretetrõl kellene szóljon, ezért talán itt a legsúlyosabb a lelki agresszió. A családban elszenvedett lelki agresszió is nagyon súlyos, a munkahelyen is komolyan le lehet sérülni, de mégis, a legveszélyesebbnek a krisztusi közösségben elszenvedett lelki agressziót gondolom, mert pont ott történik súlyos lelki agresszió, ahol a sérült, lelkileg beteg ember, az isteni vigasztalást és a lelki gyógyulást reméli...

A leki agresszió formái egyes formái:

A titkolózás

A titkolózás arról szól, hogy az a testvér, akivel együtt dolgozunk Isten országáért, akirõl azt gondoljuk, hogy egy szív és egy lélek vagyunk (ApCsel 1:14), eltitkol elõlünk olyan fontos információkat, amelyek ránk is tartoznak, és amelyek komolyan érintenek bennünket, azzal a céllal, hogy õ valamilyen helyzetelõnybe kerüljön. A titkolózást mindig a versengés, az irigység és a gátlástalan érvényesülési vágy motiválja. Megtart magának információkat, hogy lépéselõnybe kerüljön, érvényesüljön és hogy a másik kimaradjon abból a bizonyos dologból, amelyet õ szeretne uralni vagy megszerezni. Ez a magatartás súlyosan rombolja a testvéri bizalmat és komoly sebet ejt a becsapott tesvér szívén.

Az ellenkezés

Az ellenkezés az a magatartás, amely által, a közösségi megbeszéléseken, bármilyen javaslata, felvetése is legyen az egyik testvérnek, a másik mindig ellene van. Ugyanakkor, bárki más, bármilyen kevésbé jobb javaslattal is hozakodik elõ, azt azonnal felkapja, támogatja, csakhogy ne annak a testvérnek javaslata valósuljon meg, akit õ ki nem állhat. Az ellenkezést a versengés, az irigység és a harag motiválja. A másik testvér képességei és lelki potenciálja, veszélyt jelentenek az ellenkezõ magatartású testvér beképzelt lelki karrierjére nézve. Ezért aztán mindent elkövet, hogy a másikot szabotálja munkájában.

A leértékelés

A leértékelés az a fajta lelki agresszió, amelyben a bántalmazó testvér folyton lebecsüli azt, amit az áldozat gondol vagy tesz. Gyakran megtörténik, hogy a bántalmazó viccnek, tréfának álcázza a leértékelõ magatartását, miközben kikezdi a másik testvér kinézetelét, képességeit, értékeit, inteligenciáját. Ezt a magatartást is a kevélység motiválja, a versengés és a gátlástalan érvényesülési vágy. El kell bizonytalanítani, le kell uralni a másikat és le kell rombolni értékeit a közösség elõtt, hogy ne lehessen vetélytárs.

Az ítélkezés és a kritizálás

Ezeket nehéz helyesen megítélni, mert létezik jogos, bensõ ítélkezés is (1Kor 6:3), meg építõ kritika is. Ha valaki alázatos, az elfogadja ezeket, aláveti magát az ítéletnek, kritikának és korrigálja magatartását. Itt azonban arról van szó, hogy ha valaki ellenszenves, akkor annak a legkisebb hibája is egybõl nagy vétek lesz és kemény kritikát vált ki, de a másik testvér bármilyen súlyos hibája fölött szemet húnynak és elfedezik. Akit nem kedvel a bántalmazó, annak minden lépésére tud mondani valamilyen negativ véleményt. Ennek a magatartásnak forrása a harag és az ellenszenv.

A lekicsinyelés

Ez a magatartás gyakran társul kegyes, lekicsinlõ megszólitásokkal, mint pld.: testvérkém, fiacskám, barátocskám, stb. Ez azt sugallja, hogy a másik testvér tettei, érzelmei, vágyai lényegtelenek, és egyáltalán nem fontosak azok a dolgok, amelyeket gondol, mond vagy tesz. Ennek a magatartásnak gyökere a gõg, amely arra készteti a bántalmazót, hogy a másikot megalázza.

A megfélemlítés

Ez az a magatartás, amikor a bántalmazó úgy próbálja rávenni a tagokat az engedelmességre, hogy kilátásba helyez számukra valamilyen következményt, mint pl.: ha nem engedelmeskednek, akkor ki lesznek zárva, le fognak maradni valami fontosról, elesnek anyagi forrásoktól, esetleg elveszítik Isten kegyelmét, stb.  Ez a magatartás is gátlástalan hatalomvágyból, mások fölötti uralkodási vágyból fakad, amely aztán ilyenfajta manipulációkat produkál.

A parancsolgatás

Ez a magatartás az, amikor már a kegyes kérlek testvérem-bõl, menj ide-menj oda parancsolgatás lesz. A sérült, szûkkeblû emberbõl, elõbb-utóbb elõbújik a hatalmaskodó, kivagyokén magatartás. Az ilyen ember nem akar teret engedni a másik szabad vélemény nyilvánításának, hanem kényszeríteni akarja, hogy gondolkodás nélkül rendelje alá magát az õ akaratának. Itt súlyos jelemzavarról van szó és az ilyen ember semmiképpen sem alkalmas vezetõnek.

A tagadás

Ez a magatartás a lelki bántalmazás egyik igen súlyos formája. Ez akkor merül fel, amikor az áldozat meg akar testvéri módon beszélni a másik testvérrel egy problémát, a kiengesztelõdés és egyetértés céljából, de a másik úgy tesz, mintha a probléma nem is létezne, és úgy tesz, mintha nem értené mirõl beszél a társa. Ezzel azt üzeni kódolva, hogy nincs joga a másiknak problémákat felvetni és nem bízhat az érzéseiben, megítélésében.

A semmibevevés

Ez a magatartás egy nagyon fájdalmas bántalmazási módszer. Akkor beszélünk semmibevevésrõl, amikor egy véleménykülönbség után, bejön a közösségbe a fekete bárány testvér, mosolyogva köszön, megszólít valakit, kérdez tõle valamit és az úgy tesz, mintha semmit sem hallott/értett volna. Esetleg válaszol valami közömbös dolgot, de nem reagál ténylegesen és nem jelez vissza, hogy felfogta, amit a másik mondott neki. Ennek a cselnek különösen romboló hatása van, fõleg a lélekben gyengéknél.

És még sok más hasonló módszer van, amelyek esetleg még súlyosabbak, fõleg akkor, amikor többen is, klánszerûen összefognak, hogy lelki agresszió alá vegyék a vélt ellenfelet, az áldozatot...

Mit tegyünk? 

Elõször is fel kell ismerjük, hogy lelki agressziónak vagyunk az áldozatai. 

Ennek a lelki jelei a következõek lehetnek:

- Egy bizonyos személy jelenlétében vagy a közösségben, folyamatosan nem érezzük jól magunkat;

- Egy bizonyos személy jelenlétében vagy a közösségben, mindig attól kell rettegjünk, hogy a legjobb szándékunk mellett is valamit nem jól mondunk;

- Amikor egy-egy beszélgetés, találkozás után, mindig azt érezzük, hogy a dolgok rosszul végzõdnek;

- Amikor egy-egy beszélgetés, találkozás után, azt érzi az ember, hogy minden lelki ereje elhagyja, lehangolt lesz, feszült és ideges.

 Vannak bizonyos pszihológusi tanácsok a lelki agresszió ellen, mint pl.:

- Tükrözni a bántalmazó érzéseit: Úgy látom dühös lettél…

- Kifejezni saját érzéseinket: Rosszul esik nekem, amikor így beszélsz…

- Következményeket helyezni kilátásba: Ha továbbra is ilyen megalázóan viselkedsz, akkor át fogom gondolni a kapcsolatunkat…

Ha észrevettük, hogy lelki agresszió áldozatai vagyunk egy krisztusi közösségben, akkor tehetünk néhány dolgot magunkért:

- Tudatosítsuk istengyermeki méltóságunkat és lelki szabadságunkat Krisztusban;

- Jusson eszünkbe, hogy nem vagyunk mazokisták, hogy folyton kínoztassuk magunkat lelkileg, sem lábtörlõk, hogy valaki folyton belénk törölje a cipõjét;

- Higgyük el, hogy nem egy bizonyos embertõl, nem egy beteges krisztusi közösségtõl függ a mi lelki életünk, üdvösségünk, hanem Krisztus Egyházától és keressünk olyan közösséget, ahol valódi krisztusi szeretet van, vagy legalábbis nincs lelki agresszió;

- Elméletileg lehet próbálkozni intelemmel is, de akik, egy krisztusi közösségben, lelki agresszióra adták fejüket, azoknál kevés az esély, hogy bármit is elérjünk jó szóval;

- Akik Krisztus nevében lelki agressziót követnek el, lelkeket sebeznek meg, bolygatnak fel, kicsinyeket bizonytalanítanak el és zavarnak össze, azok nagy bûnben élnek és az ilyeneket kerülni kell. 

Imádkozzunk az ilyen emberekért...

Számtalan lelkiségi közösség, alapítvány, szekta, neoprotestáns vagy akár történelmi egyház van, amelyekben súlyos lelki agressziókat követnek el. Ismerjük fel a lelki agressziót idejében, hogy ne kerüljünk kiszolgáltatott, függõ helyzetbe és fõként, ne feledjük el soha a fõ parancsolatot: Szeressétek egymást.

Néhány hasznos olvasmány ebben a témában, amely elérhetõ az interneten:
- Fesz van - Bartus Laszlo könyve;
- A szekták lelki rabsága...
- Az agymosás...

Ima: Uram Jézus, irgalmazz nekünk és azokon is, akik lelki sérültségük vagy kevélységük miatt, lelki agresszióra vetemednek. Kérünk szabadíts meg minket mindenféle beteges lelki függõségtõl és kiszolgáltatottságtól. Ámen.

Forrásként használtam fel a következõ cikket: Szóbeli bántalmazás - Számos variáiója van, sokan fel sem ismerik