Kevélység van bennünk

A hét főbűn egyike a kevélység, és bizony el kell ismernünk, hogy kevélység van bennünk...

Kevélység van bennünk ha:

1. Ha valaminek, valakinek tartjuk magunkat...

(Gal 6:3) Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát.

2. Ha a tehetségünket, természetes adottságainkat magunkénak gondoljuk...

(1Kor 4:7) Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?

3. Ha az emberek elismerésére vágyunk...

(Mt 6:5) …hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.

4. Ha nem akarunk gondolni a semmiségünkre, elmúlásunkra...

(Sir 10:10) Mit kevélykedik a por és hamu?

5. Ha nem akarunk megemlékezni bűneinkről...

(Zsolt 25:7) Ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg; kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért, Uram!

6. Ha nem akarunk gondolni halálunk órájára...

(2Kor 5:1) Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.

7. Ha nem akarunk gondolni Krisztus ítélőszékére...

(2Kor 5:10) Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.

8. Ha nem gyakoroljuk az igazság, az engedelmesség, az önmegtagadás és a lemondás erényeit...

(Fil 4:8) Egyébként, testvérek, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami dicséretes, ami erényes és magasztos.

9. Ha rendetlenül, szétszórtan és szószátyárként viselkedünk...

(Ef 5:4) Sem undokság, vagy bolond beszéd, vagy trágárság, melyek nem illenek: hanem inkább hálaadás.

10. Ha megsértődünk, amikor nem adnak a véleményünkre...

(Péld 29:23) Az embert kevélysége megalázza, az alázatosnak pedig megbecsülés jut.

11. Ha felsőbbrendűséget igényelünk magunknak az emberek előtt...

(ApCsel 8:9) Egy Simon nevű ember pedig már előbb gyakorolta abban a városban az ördögi tudományt és elámította Samária népét, magát valami nagynak állítván...

12. Ha a társalgásban mesterkélten szólunk, csipkelődünk vagy kétértelműen tréfálkozunk...

(Ef 5:4) ...sem ocsmányság, sem ostoba vagy kétértelmű beszéd, ami illetlen, hanem inkább a hálaadás.

13. Ha el akarjuk hitetni másokkal, hogy lelki emberek vagyunk, és tiszteletetet, dicséretet várunk...

(1Kor 8:2) Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, a mint ismernie kell.

14. Ha a lelki dolgokban kioktató modorban beszélünk...

(Róm 12:16) Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne tartsátok magatokat önmagatoktól okosaknak.

15. Ha szerfölött kiváncsiak vagyunk...

(Sir 3:24) Ne törd magadat nagyon a felesleges dolgok után, és ne légy kíváncsi többi művére!

16. Ha nem tiszteljük eléggé az előljáróinkat, ha nem vagyunk eléggé előzékenyek a velünk egyenrangúakhoz, és ha nem vagyunk eléggé szeretetteljesek az alattvalókhoz...

(Róm 12:10) Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek gyöngédek, tiszteletadás dolgában legyetek előzékenyek.

17. Ha törtetünk az első helyekre és a megtiszteltetésre...

(Lk 14:10) Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre.

18. Ha háborgunk a lelki szárazság miatt...

(Péld 13:24) Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti.

19. Ha mások fölött ítélkezünk...

(Róm 2:1) Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más fölött ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!

20. Ha társalgás közben, egy bizonytalan űgyben ellenkezünk, vitatkozunk, heveskedünk...

(Péld 29:9) A bölcs ember vitatkozik az ostobával, az pedig hol háborog, hol nevet: nem marad nyugton.

21. Ha valakinek szántszándékkal keserűséget okozunk...

(Péld 3:10) Ne rágalmazd a szolgát uránál, hogy meg ne átkozzon, és meg ne bűnhődj!

22. Ha a kellemetlen emberek miatt háborgunk...

(Ef 4:2) ...teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel.

23. Ha bármiért könnyen haragra lobbanunk...

(Préd 7:9) Ne légy hirtelen a lelkedben a haragra; mert a harag a bolondok kebelében nyugszik.

24. Ha az igazságtalan vádak nagyon bántanak...

(Kol 3:13) Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.

25. Ha háborgunk a gyenge étel vagy a kényelem hiánya miatt...

(Fil 4:12) Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem.  

26. Ha nagyon felháborodunk az emberek gáncsoskodásai, gyalázkodásai miatt...

(Mt 5:10) Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa.

27. Ha elszomorodunk, mert senki sem szeret minket...

(Sir 30:7) Aki kényezteti fiait, saját sebeit kötözheti, és minden kiáltásukra megrendül bensejében.

28. Ha dolgainkat figyelmetlenül, szétszortan, léhán, könnyelműen és elhamarkodottan végezzük...

(1Tessz 4:11) ...és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek.

29. Ha a saját véleményünkre sokat adunk, és ahoz minden áron ragaszkodunk...

(Iz 2:12) Mert jön a Seregek Urának napja minden kevély és magas ellen, mindenki ellen, aki nagyra tartja magát, de majd meg kell alázkodnia...

30. Ha az alantas szolgálatokat elutasítjuk...

(Jn 13:14) Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.

31. Ha olyan dolgokkal vesződünk, amelyek nem tartoznak ránk...

(1Tessz 4:11) ...és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek.

32. Ha a megpróbáltatások és a megaláztatások kiborítanak minket...

(Ef 3:13) Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez.

33. Ha az elkövetett tévedésünk, hibánk nagyon felháborít minket...

(Mt 23:12) Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.

a Ha Ha HHHH

Rejtett dolgok

Mi azt tudjuk, amit az apostolok láttak, hallottak, tappintottak és amirõl tanuságot tettek szóban, majd késõbb az írásokban meg az evangéliumokban. A tanuságuk szükséges és elegendõ, biztos és megbízható, mert életükkel és vérükkel pecsélte meg azt az Úr...

(1Ján 1:3) Azt hirdetjük nektek, ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit a kezünkkel tapintottunk: az életet adó igét. Ugyanis az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, ami az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben.

Ezek a hiteles tanúságok megemlítenek néhány nyilvánvalóan rejtett dolgot, amelyeket ugyan tudtunkra adtak, mintegy villanásnyi képekben, de a részletekrõl nincs tudomásunk... Ilyenek pl.:

Az Úr Jézus názáreti, rejtett élete

Lukács evangelista, aki mindennek utánajárt és aki mindent megtudakolt a Szûzanyától, az apostoloktól és a többi tanitványtól, lejegyezte, hogy az Úr Jézus, 12 évesen, lemaradva a rokonaitól, a Jeruzsálemi Temploban maradt. De utána már csak annyit tudat velünk, hogy Jézus hazament szüleivel Názáretbe, engedelmeskedett nekik, és gyarapodott bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek elõtt...

(Lk 2:51-52) Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt.

Tehát Isten Fia földi életérõl tulajdonképpen csak a születését, a 12 éves korában történt esetét és a három éves működését ismerjük. Ennek csúcsa volt a Húsvét, az Úr Jézus keresztáldozata, az Õ halála és feltámadása, amely egyben forrása lett minden kegyelemnek (Jn 1:16). Tehát az evengelisták nem tartották fontosnak, hogy az Úr Jézus életének részleteit tüzetesen feljegyezzék, hanem csak azt írták meg, ami az üdvösségünk szempontjából kimondottan szükséges. Akkor hát mire is jók egyes látnokok könyvei, rendezõk filmjei, amelyek az Úr Jézus gyerekkorát vagy életének ismeretlen részleteit jelenítik meg?...

Hasonlóképpen, a mi életünkben is lesznek majd hajszálpontosan felfedett gondolatok, szavak, tettek vagy mulasztások és lesznek rejtett dolgok, amelyek nem lényegesek, illetve, amelyekre fátylat borítanak, a bûnbocsánat által...

(Mt 12:36) Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon.  

(Lk 8:17) Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna: titkon sem történik semmi, ami ki ne tudódnék és nyilvánvalóvá ne lenne.

(Zsolt 32:1)  Boldog, akinek gonoszsága bocsánatot nyert, és akiknek bűne el van takarva.

(Jak 5:19-20) Testvéreim, ha valamelyikőtök eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez.

Imádkozzunk, hogy bûneink befedeztessenek és szégyent ne valljunk a szentek közössége elõtt. Csak érdemeink megmaradjanak meg, hogy elnyerhessük  jutalmunkat.

Natánel esete

Natánaelnek valószínüleg volt egy istenélménye a fügefa alatt, amikor ott imádkozott, amelyrõl csak õ tudott. Mivel Natánal élménye egy istenélmény volt, ezért az Úr Jézus szavai, amellyel felfedte az õ bensõséges megélését, bizonyították neki, hogy a názáreti Jézus Isten Fia...

(Jn 1:45-49) Fülöp találkozott Natánaellel és elmondta neki: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát.” „Jöhet valami jó Názáretből?” – kérdezte Natánael. „Gyere és győződjél meg róla!” – felelte Fülöp. Amikor Jézus meglátta Natánaelt, amint feléje tartott, ezt mondta róla: „Lám, egy igazi izraelita, akiben nincs semmi álnokság.” Natánael megkérdezte tőle: „Honnét ismersz?” Jézus így válaszolt: „Mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak, a fügefa alatt voltál.” Natánael erre felkiáltott: „Rabbi (azaz: Mester), te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!”

Mi történt a fügefa alatt? Hol volt az a fügefa? Nem tudjuk. Nem tartozik ránk. Hasonlóképpen, a mi imánk is csak ránk és Istenre tartozik. Azok rejtve maradnak, illetve rejtve is kell, hogy maradjanak, hacsak nem fedjük fel okkal egy tanúságtételben...

(Mt 6:6) Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.

Imádkozzunk, hogy mi is igazak legyünk, akikben nincs semmi álnokság.

A szamárcsikó esete

Vannak fontos, személyes dolgok, amelyeket az ember nem bíz másra, hanem maga intézkedik. Ilyen volt a szamárcsikó is, amellyel az Úr Jézus bevonult Jeruzsálembe, hogy beteljesedjenek az írások (Zak 9:9). Isten maga intézkedett a szamárcsikó ûgyében, rejtett módon, bizonyos emberek szolgálatát felhasználva. Kik voltak azok az emberek? Hogyan egyeztek meg a szamárcsikó ûgyében, és a jelszóban? Nem tudjuk... Csak annyit tudunk, hogy erre a jelszóra: „az Úrnak van szüksége rá”, odaadták a szamarat...

(Mk 11:1-6) Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél Jézus elküldött tanítványai közül kettőt, és így szólt hozzájuk: Menjetek be az előttetek lévő faluba, és amint beértek, találtok egy szamárcsikót megkötve, amelyen még nem ült soha senki: oldjátok el, és hozzátok ide! Ha pedig valaki szólna nektek: Miért teszitek ezt? – mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rá, de azonnal vissza is küldi. Azok elmentek, megtalálták a szamárcsikót az ajtó elé kötve kinn az utcán, és eloldották. Az ott álldogálók közül néhányan megkérdezték tőlük: Mit csináltok, miért oldjátok el a szamárcsikót? Ők pedig úgy válaszoltak, ahogyan Jézus mondta, és elengedték őket.

(Zak 9:9) Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján.

Ez a szamárcsikó jelképezi az Úr Jézus alázatát, amellyel közeledik a mi szívünkhöz, közeledik az Egyházhoz, az Õ Menyasszonyához,, de jelképezi azokat a választottakat is, akikre „ráül”, hogy általuk menjen be más emberek szívébe, „Jeruzsálemébe”... Imádkozzunk, hogy mi is alkalmasak legyünk arra, hogy az Úr szamárcsikója legyünk...

Az utolsó vacsora esete

Ez egy nagyon fontos esemény volt, amelyben nagycsütörtökön, az Úr Jézus megalapozta Egyházát, elõvételezte kereszthalálát az elsõ konszekrációban, és amelyben megalapította az Oltáriszentséget meg az Egyházi rend szentségét. Ekkor adta át az apostoloknak végsõ rendelkezéseit, ekkor mondta el Fõpapi imáját és itt búcsúzott el a taníványoktól. Ez volt az apostolok legbensõségesebb megélése az Úrral, amikor Õ megmosta lábukat, és amikor részt vettek az elsõ szentmisén. Itt ígértetett meg az Egyház ama forrása, amely aztán kibuggyant a keresztfán, az Úr Jézus lándzsával átdöfött oldalából (Jn 19:34), és amely beteljesedett Pünkösdkor. Ennek a fontos eseménynek megrendezését az Úr Jézus nem bízta a másra...

(Lk 22:10-13) Ő így válaszolt: Amikor beértek a városba, szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz, kövessétek őt abba a házba, ahova bemegy, és mondjátok meg a ház gazdájának: A Mester ezt üzeni neked: hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát? Ő majd mutat nektek egy nagy, berendezett emeleti termet: ott készítsétek el! Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik; és elkészítették a páskavacsorát.

Ki volt az az ember? Hogyan egyezték meg a dolgot? Nem tudjuk... Csak annyit tudunk, hogy talán a Márknak nevezett János házában volt az az emeleti terem. Ez valószinüleg az a terem, ahol leszállott a Szentlélek az apostolokra. Imádkozzunk, hogy mi is az Úr rejtett eszközei lehessünk...

Minden ember életében vannak ilyen rejtett dolgok, amelyeket maga az Úr rendez, és amelyrõl egyedül csak Õ tud pontosan. Mi érzékeljük Isten kegyelmét és gondviselését, de át nem láthatjuk, meg nem érthetjük azokat...

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és sok ember életében, sokféle titkos müködés van...

(Iz 40:28) Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az ÚR, ő a földkerekség teremtője! Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.

(Ef 3:8) Nekem, a szentek legkisebbikének adatott meg a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságát...

Ima: Drága jó Szûzanyánk, vezess fel minket az emeleti terembe és taníts minket Szent Fiad dolgaira. Ámen.

 

Lépcsõima

Nem ismerem a régi ritusú szentmisét. Amikor utoljára részt vettem egy ilyenen, kb. 4 és fél éves lehettem és az oltár lépcsõjén üldögéltem a ministránsok mellett...

A minap, kezembe vettem egy régi hittanfüzetet: Szertartástan, írta Veress Ernõ hitoktató, kiadták Cluj ( Kolozsváron), 1937-ben. Amint olvastam a szentmise felépítését, az tûnt fel nekem, hogy nem az a legnagyobb különbség a régi és az új rítusú mise között, amire én gondoltam. Én arra gondoltam, hogy egykor latinul miséztek, ma meg a nemzet nyelvén. Egykor háttal miséztek, illetve szembe a fõoltárral, ma meg szembe miséznek a hívekkel, azaz háttal a fõoltárnak. De mindez csak felfogás és meglátás kérdése… 

Van azonban egy dolog, amit nem találok a mai, új ritusú szentmisében és ez az úgynevezett lépcsõima. A szentmise régen a lépcsõimával kezdõdött, amelyet a pap az oltár lépcsõje elõtt mondott el a ministránsokkal és/vagy a hivekkel együtt.

 A lépcsõimának három fázisa volt: 1. a zsoltár; 2. a Confiteor; 3. a könyörgés ( + bemenet, antifona). Ezekbõl mára csak a Confiteor maradt meg (ha a misézõ pap a közös bûnbánat felindításakorkor, azt az imát választja: Gyónom a mindenható Istennek...). A bevezetõ zsoltár mintha elmaradt volba és a könyörgés, a bemenet egyképpen összeolvadt a Kyrie-vel?…

A lépcsõima zsoltárainak elmaradása azt eredményezheti, hogy manapság valahogy csak úgy beesünk a szentmisére, anélkül, hogy ténylegesen felkészítenénk lelkünket az Istennel való találkozásra. Legtöbbször már a  Kyrie-nél tartunk, amire valahogy lerázzuk magunkról a világi gondolatokat...

A lépcsõima zsoltárai egykor felébresztették az emberben az Istenre való figyelést, az összeszedettséget és a vágyódást Isten oltárához. Felinditották az emberben bûnbánatot és a szükséges éberséget. Tudatosította az ember, hogy ott és akkor, Isten mennyei oltára és szent udvara elé áll. Ezekben a zsoltárokban benne volt az Istennel való találkozás öröme, a megalázkodás bûneink miatt, a felemelkedés az Isten iránti reményben, és a bizalom az Úr hûségében. Ez a lelki ráhangolódás idõt, szavakat, rituálét igényel, hogy ténylegesen odategye az ember a lelkét. Ez nem ugyanaz, mint amikor az utolsó percben beesünk a templomba és egy elsietett térdhajtás után, már szinte egybõl a Kyrie-t énekeljük.

Egy alkalommal Busteni-ben voltam. Ez egy hegyi üdülõvároska Brassó és Színaja között. A délutáni séták alkalmával meglátogattam a helyi ortodox templomot. Ez egy igényes kis templom, amelyet Ferdinánd román király építtetett. A templom ajtajától jobbra és balra, a belsõ falon, életnagyságban van megfestve a király meg a királynõ képe. Itt láttam, a templom bejárati lépcsõje és ajtaja között, egy fekete márványlapot, amely a padlóba van beleépítve és amelyre ezek a szavak vannak vésve: Ember, amikor ezen az ajtón belépsz, hagyd odakint a világ dolgait!...

Vagyis, amint az Úr egykor Mózesnek mondta a csipkebokornál: Vedd le a sarudat a lábadról, mert ez a hely szent!...

(Kiv 3:4-5) Amikor az Úr látta, hogy vizsgálódva közeledik, az Isten megszólította a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” „Itt vagyok” – felelte. Erre így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.”

Mennyire méltatlan, amikor valaki késve érkezik a szentmisére, amikor egy lelkigyakorlaton, a szentmisét egy tálalóasztalkán vagy egy kartondobozon rögtönzik, holott a templom és az oltár ott áll üresen, alig pár száz méterre...

Láttam egyszer, amint egy keresztény biciklitúrán, a cserkészeknek, két összetámasztott bicikli ülésén (amelyen a fenekével ült) mutatta be a pap a legszentebb áldozatot, holott biztosan volt a közelben egy templom, ahol meg lehetett volna tartani az aznapi szentmisét. De az a lényeg, hogy megmutassák azt a bizonyos "keresztény szabadságot", ami valójában szabadosság és önkényesség...

Mit tehetünk?

1. Már odahaza indítsuk fel lelkünkben a vágyat az Úrral való találkozásra;

2. Induljunk el a templomba legalább 10 perccel hamarább, mint ahogyan eddig megszoktuk;

3. A templom lépcsõje elõtt próbáljunk végiggondolni egy fohászt, amellyel ráhangoljuk lelkünket az Isten házába való belépésre;

4. A padban igyekezzünk lecsendesíteni lelkünk világias zaklatottságát és készüljünk fel a szentmisére;

5. Fontoljuk meg bûneinket, amelyeket odaviszünk a bûnbánatban és kéréseinket, amelyeket odaviszünk a felajánlásba.

Ima: Dicsõség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek. Ámen.

Találkozás a Megfeszítettel II.

Egyik reggel hívatott a fõnököm. Lemegyek hozzá, s mondja nekem vigyorogva, hogy a nagyõnök kegyeskedett letekinteni rám. Utasítást kapott, hogy azonnal küldjön engem Szebenbe egy hétre, mert lesz ott valami munka, és részt kell vegyek egy munkacsoportban. A fõnököm úgy nézett rám, mint akit nagy megtiszteltetés ért, de én tudtam, hogy ez inkább egy figyelmeztetés, hogy máskor ne járjon annyit a szájam a gyûléseken...

El is mentem Szebenbe, elszállásoltam magam egy akármilyen motelben, és elkezdtem munkába járni...

Az ottaniaknak pont én hiányoztam… Azonkívül, hogy megkínáltak reggel kávéval, jóformán szóba se álltak velem. A délelõttök nehezen teltek, de délután jó volt. Szeben szép város, és élveztetes sétálni az utcákon a jó idõben. Az elsõ nap nem találtam jó vendéglõket, teraszokat, mert nem tudtam merre van a fõtér, de másnapra felvilágosítottak és egyenesen odamentem. A fõtér kellemesen lepett meg. Nem tudtam, hogy ilyen szép és érdekes Szeben történelmi központja. Ahogyan ott tájékozódtam, az elsõ dolgom az volt, hogy megnézzem azt a nagy templomot, amely a fõteret uralja. Láttam, hogy a templom végében kolostor is van, mint Csíksomlyón. Odamentem, s hát magyar írást látok az ajtón meg a kifüggesztõn...

Bementem a templomba és egybõl láttam, hogy ez Erdély egyik legszebb katolikus temploma. Valami derengett, hogy az egyik paptestvér feltette volt valamikor a Facebook-ra a szebeni jezsuita templomot, mondván, hogy az emberek nem is tudják, hogy Erdély egyik legszebb temploma Szebenben van. 

Körbejártam a templomot, mint egy múzeumot és megcsodáltam a berendezését. A legtöbb felirat német nyelven van. Furcsa volt számomra, hogy itt német katolikusok voltak. Az egész templomnak annyira múzeum jellege van, hogy a remekbe pulitérozott gyóntató szekrényekre még plakát is van kitéve, hogy “Ne érintsd meg!”...

Odébb egy régi orgona volt kiállítva közszemlére. Az emberek körbejárnak a templomban, mint egy múzeumban és fotóznak. A legtöbbjüknek eszébe sem jut térdet hajtani a tabernákulum előtt. 

A szentély gyönyörû... A rézveretes tabernákulum mögül fény világítja meg a fõoltár fölötti freskót, amely a Szûzanyát ábrázolja. Az ember órákig el tud lenni előtte…

Elõször leültem az egyik padba, és szentséglátogatást végeztem lélekben... Néhány percig, egy-két fohasz erejéig, az Úrra figyeltem. Majd körbejártam a templomot és mindent gondosan lefotóztam. Talán nyolc mellékoltár is van, gyönyörûen kidolgozva. A szobrok és a festmények, mind nagyon ígényesek, akár egy katedrálishoz is méltók. 

Amint így haladtam körbe a templomban, egyszer csak eljutottam ahoz a mellékoltárhoz, amelyen az oltárkép a megfeszített Úr Jézust ábrázolja. Hát akkor látom, hogy eléje egy térdeplõ van helyezve. Széles imatérdeplõ volt, amelyre akár három személy is le tudna térdelni. Világosan látszott, hogy ezt a helyet használják, ez a hely meleg... Ez a hely vilagosan különbözött a többi hely múzeumi jellegétõl. Érzõdött, látszott az élet és az ima nyoma azon a helyen…

Nosza - gondoltam magamban - megragadom az alkalmat és én is odatérdelek imádkozni. Kérjetek és adatik... Elimádkoztam a búcsúimákat: a Hiszekegyet, a Miatyánkat és az Üdvözlégyet, majd a gondolataim elkalandoztak…

 

Arra gondoltam, hogy milyen különös... Mennyi ember halt hõsi halált a történelem folyamán, mennyi embert végeztek ki brutálisan, hányan áldozták életüket a legnagyobb hõsiességgel valakikért, valamiért és mégis, egyetlen halál sem hasonlítható az Úr Jézus halálához. Miért? Mi olyan különös ennek a názáreti Jézusnak a halálában?... Hát mi... Az hogy Õ az Isten egyszülött Fia. Õáltala lett minden, ami lett. Őbenne lett teremtve a mindenség és mindent Õ foglal össze Önmagában (Kol 1:19-20).  Az õsbûn által megromlott ez a világ, de az Õ megváltó mûvében újból összegyűjt mindent, ami elveszett... Ezért kapitális fontosságú, amit az Úr Jézus Nikodémusnak mondott az éjszakában: ha majd felemelik Õt, amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, akkor mindeneket magához vonz. Mivel Õbenne áll fenn a mindenség, ezért csak az menekül meg, aki hozzárepül és hozzátapad a hitben, amint a vaspor odavonzódik és odatapad a mágneshez. Ahol a test van, oda gyűlnek a sasok is (Lk 17:37). Aztán vágyakozva gondoltam: Add Uram, hogy én is hozzádrepüljek és hozzádtapadjak!…

(Jn 3:14-16) Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.

(Jn 12:32-33) Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.

(Kol 1:14-20) Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.  Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.

Amint ezt végigelmélkedtem, egyszer csak azt éreztem, hogy az Úr Lelke hatalmas erõvel tölt be. A keblem zihált, a könnyeim csorogtak és az egész testemet betöltötte a Szentlélek forrósága. Felálltam és visszamentem a padsorba. Ott mégjobban elárasztott a Szentlélek. Már nem csak csorogtak a könnyeim, hanem zokogtam. Az arcomat a tenyerembe rejtettem és visszafolytottan zokogtam szünet nélkül. Amint felemeltem tekintetemet a szentélyre, lélekben láttam Isten templomának csarnokát és annak magasba nyúló oszlopait. Nagyon magas volt, nem látszott a kupolája és a magasból Isten dicsõsége ragyogott lefele... Én pedig magasztaltam és dicsőitettem az Urat. Egyszerre volt bennem mély bűnbánat, kimondhatatlan nagy öröm, dicsõítés és leírhatatlan boldogság...

Aztán ahogy kezdtek jönni a látogatók, igyekeztem viselkedni... Néztek engem, hogy mi bajom, hogy csupa könny az arcom. El voltam zsibbadva a Lélek jelenlététõl és a keblem, mintha fel lett volna fújódva eleven tûzzel. Sokáig ültem a padban ebben az állapotban és Isten forró jelenléte nem szûnt meg a bensőmben. Lassacskán kijöttem a templomból és leültem egy padra a fõtéren. Mellém kérenzkedett egy lengyel házaspár, akik turisták voltak. Õk beszélgettek mellettem, én meg elvoltam a Szentlélek tüzével és tovább dicsõítettem magamban az Urat. Eltelt még egy jó idõ és utána elmentem ebédelni. Az ebéd alatt is folyton az Úrral voltam. Nem tudom mennyi ideig tarthatott a megtapasztalásom, de lehet, hogy két órát is eltartott...

Mi történt velem? Mit tett velem az Úr?... Nem tudom... Nem mondott semmit, csak eltöltött, betöltött Szentlelkével, és megszeretgetett engem... Annyira megszeretgetett, hogy ha tovább fokozta volna, talán nem is tudtam volna elviselni. Nem csodálkozom, hogy Néri Szent Fülöpnek kidúdorította a Szentlélek a mellkasát, a szíve táján...

Szeretnünk kell az Urat teljes szívünkbõl, teljes lelkünkbõl, teljes elménkbõl és teljes erõnkbõl. Ez azt jelenti, hogy szívünk akarata és minden érzelme, rá kell hogy iranyuljon. Lelkünk Õhozzá kell tapadjon, értelmünkkel Õt kell kutatnunk, mert Õ az értelmes hívõket szereti, és minden szellemi, fizikai erőnkkel Õt kell szolgálnunk. Legyünk hűségesek Őhozzá, mert Ő megérdemli...

Ima: Uram Jézus, köszönöm, hogy megszeretgettél. Köszönöm, hogy a nehéz idõkben van amibe kapaszkodjak, hogy sose inogjon meg a Beléd vetett bizalmam. Ámen.  

 

Találkozás a Megfeszitettel I.

Valamikor régen, a megtérésem után, beszélgettem egy gyóntató atyával az imaéletemrõl. Elmondtam neki, hogy valahogyan át szeretném rendszerezni az életemet. Ezt is akartam volna, meg azt is…

Õ figyelmesen végighallgatott, majd azt mondta, hogy nem lehet mindent egyszerre megvalósítani. Kezdjem el elõször egyszerre csak egy dologgal. Például kezdjek el minden reggel, felkelés után, egy negyedórát imádkozni. Ne az legyen, hogy: Szívem elsõ gondolata, kávévizem tegyem oda... Tényleg, kezdjem azzal a napomat, hogy: Szívem elsõ gondolata, hozzád száll fel Istenem…

Hazamentem és másnap reggel tényleg felkeltem reggel 6 órakor. Letérdeltem a szobámban, a falon függõ feszületünk alá és elkezdtem imádkozni. Miután elmondtam az imát és behúnyt szemmel figyeltem az Úrra, egyszerre csak egy világos kép jelent meg elõttem. Egy lapos, enyhén egyenetlen, fényesen sima kőpadlót láttam magam előtt. Valami szikla teteje lehetett... A szikla drappos-szürke mészkő volt. Az egyenetlenségek fényesre voltak kopva, valószínüleg a járkálásoktól, a cipõk talpától. Amint ezt a sima kőpadlót figyeltem, egyszer csak azt látom, hogy valami gerenda van beleállítva a sziklába, egy vésett lyukba. Amint felnéztem a gerendára, hát látom, hogy az egy feszület: az Úr Jézus keresztje.

A kereszt gerendája kb. 12x12 cm vastagságú lehetett és egy kb. 25-30 cm mélységű, ugyanilyen méretű vályatba volt beleállítva. A megfeszített Úr Jézus lába nem volt magasan, csak úgy kb. 60 cm-re a földtõl. A feszület hosszabbik szára nem lehetett hosszabb mint 2,5 m. A rövidebb szára arányos volt ehez, úgy kb. 1,5 m. Az volt a meglepõ, hogy az Úr Jézus teste nem volt nagyobb, mint egy mai 14 éves gyermeké. Úgy kb. 1,5 m magas lehetett és ami kb. 50-60 kg testsúlynak felelhet meg. Sovány volt és szálas izomzatú. Nem láthattam sem a sebeit, sem az arcát, csak egy dolog maradt meg tisztán a szememben: a bokája fölé volt kötözve egy durva, görcsös, foszladozó, nem túl vastag csihánkötél. Ezután ismét csak a földet láttam, illetve a sziklát, és ahogyan néztem azt, egyszerre csak elkezdett csöpögni valami bordós-pirosas folyadék felülrõl nagy cseppekben. Pillanatok alatt három-négy tenyérnyi tócsa alakult ki a szemem elõtt és folyt előmbe. Ekkor rájöttem, hogy az az Úr Jézus Szent Vére... Megborzadtam, megráztam a fejem és kinyitottam a szemem. Emlékszem, hogy egész nap e látomás hatása alatt voltam...

Késõbb még többször imádkoztam így reggelente, de többé soha nem volt ilyen látomásom. Ma is, több mint 20 év után, tisztán emlékszem arra, amit akkor tapasztaltam. Azon gondolkodtam, hogy vajon miért láttam azt a kötelet az Úr Jézus bokáján... Aztán arra gondoltam, hogy az a kötél látványa hiteles lehetett, mert az elítéltek, hiába hogy készülnek lélekben a kivégzésre, az utolsó pillanatban mégiscsak megesik, hogy elveszítik önuralmukat és elkezdenek vergődni. Ezért valószínüleg, az lehetett az eljárás, hogy a katonák elõször odakötötték a kereszthez az elítélt kezét meg lábát, majd csak azután végezték el az odaszögezést. Amikor ez megvolt, akkor az a 3-4 katona, egyszerûen csak beleállította a keresztet a sziklába vályt lyukba. A kereszt és az ember súlya, legtöbbször nem haladhatta meg a 120 kg-ot, ezért szerintem nem kellett oda semmiféle húzókötél, hogy felállítsák a keresztet. Ment az kézbõl is a katonáknak…

Persze, nem tudhatunk semmi bizonyosat, de megfigyelhetjük ma is a múzeumokban a régi páncélzatok méreteit. Láthatjuk, hogy a középkor emberei gyakran nem voltak magasabbak 1,4-1,5 méternél. Mindezek igencsak valósnak éreztetik velem azt, amit láttam... De valójában, a méretek és egyébb részletek nem nagyon számítanak. Csak az számit, hogy az Úr Jézus, az élő Isten Fia, az Õ Szent Vérét ontotta értünk, hogy lemossa bűneinket. Dicsõség és hála legyen Neki mindörökké...

Amikor imádkozunk a feszület előtt, akkor mindig a Szent Kereszt tövéhez megyünk, ahol ma is folyik a mi Megváltónk Szent Vére. Áldott legyen az Ő Szent Neve örökkön-örökké. Ámen.

 

 

 

Gárdonyi Géza a cicomáról és az igazságról

Habár szép, ha egy nõ mértékletesen és ízlésesen festi magát, mégis azt gondolom, hogy nagy igazság van Gárdonyi szavaiban:

 

Akik az arcukat festik, mások haját fordítják maguk hajává, hajuk színét mérgekkel is megszőkítik, hamis ékszereket tudva viselnek, mért éppen az igazságot ne festenék, fordítanák, hamisítanák? 

( Ida regénye, Harmadik Fejezet, 12. rész ).