Háromnapos csoda

Minden csoda három napig tart – mondják az emberek. Az életszentség megvizsgálásánál is azt tanácsolják, hogy menjünk el, és tartózkodjunk három napot az állítólagos szentéletû ember házában. A három nap alatt minden kiderül. Sőt, maradjunk négy napig, mert a negyedik nap minden világossá válik...

Nohát, én is így jártam... Van egy igencsak felkapott apáca, akinek a tanításait nagyon szeretik. Jómagam is többször meghallgattam, megcsodáltam tanításait és értékeltem értelmes, világos gondolatmeneteit. De ahogyan hallgattam õt, mindig az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben vele, valami nem elégséges õbenne… Figyeltem a merev fellépését, kifogástalan, majdnem katonásan pedáns kosztumjét, a hófehér, kifogástanara vasalt fehér blúzát, és határozottan azt éreztem, hogy ez az apáca soha sem tudna magához ölelni egy piszkos, bûnös embert... Írtózva húzódna el tõle és el is lökné magától…

Késõbb, a hit és erkölcs területén, kétszer is vitába kellett szállnom vele. Sehogyan sem egyezett a véleményünk bizonyos hitbeli, egyháztani kérdésekben, és volt, hogy megróttam õt bizonyos erkölcsi dolgokban. Mindezekre látszólag fátylat borítottunk, de azt hiszem, az maradt részérõl ezek után, hogy megbocsájt, de nem felejt…

Késõbb úgy hozta a sors, hogy egy nehéz családi ûgy kapcsán, abban a rendházban szálltam meg, amelyben õ is tartózkodott. Nehézségemben az Úrhoz fordultam, és azokban a napokban igencsak el voltam telve a Szentlélekkel. Esténként, amikor együtt vacsoráztunk, a Lélek arra indított, hogy buzdítsam õket a hitre nagy örömmel. Az apácák, látva örömömet és lelkesedésemet az Úrban, a nehéz élethelyzetem ellenére, volt amelyik örömmel fogadta beszédemet, volt aki közömbös maradt, és volt aki zavarodottan felállt és visszavonult. Az egyik reggel, amikor reggeliztünk, elérkezett az a bizonyos harmadik nap…

Hétvége volt, és ilyenkor az az apáca olyan embereket fogadott, akiknek a lelki vezetését vállata, és akikkel lelki beszélgetéseket folyatott. Éppen reggeliztünk, amikor csengettek a fõbejáratnál. Az apáca megkérdezte a fiatalabb rendtársától, hogy ki csenget. Az jelentette neki, hogy az a bizonyos személy, akinek jönnie kell lelki beszélgetésre. Erre az apáca arca igencsak felfúlyódott és elsötétült, majd haragos tekintettel, és mély megvetéssel morgott valamit a vendég róvására, mert hát az tíz perccel korábban érkezett a megbeszélt idõpontnál. A szerencsétlen vendég, aki lelkileg kiéhezetten, és örömteli, türelmetlen várakozásában, már nem tudta kivárni a pontos idõpontot, nem is sejthette, hogy odabent milyen pofát vágnak az õ érkezésére. Persze, elgondolom, hogy amikor kiment az apáca fogadni õt, akkorra már beállította magának a kegyes-nyájas ábrázatot. Nohát, ennyit a krisztusi szeretetrõl…

(1 Kor 13:1) Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

Nemsokkal késõbb, ismét meggyõzõdhettem az apáca képmutatásáról. Egy másik rendházukban, ismét találkoztunk. Amint az egyik ajtón kiléptem és még beszélgettem azzal a testvérrel, akit meglátogattam, a szemem sarkával megpillantottam, amint õ ott vasal a másik szobában. Amint meglátott engem és rámpillantott, a szemei nagyon rosszak voltak: haragot és rosszindulatot súgároztak felém. Amikor feléje fordultam és kedvesen, tisztelettel köszöntöttem, akkorra már õ is felöltötte a nyájas ábrázatát és kedvesen viszonozta köszöntésemet...

Ezzel szemben, jut eszembe az én úgynevezett dajkám, aki, ahányszor csak megkérte édesanyám, mindig vigyázott rám, teljesen ingyenesen és nagyon nagy szeretettel. Õtõle hallottam életemben elõször az Úr imáját, õ tanított meg engem a Miatyánkra... Csutak néni - mert hát így hívták õt - egy fiatalon is öreg, sovány, ráncos, lóképû, kapafogú, rekedtes hangú és négy osztályt végzett parasztasszony volt, aki mindig mosolygott. Nevetése, mosolya és a belõle áradó meleg szeretet, mindig megszépítette az arcát és csak ritkán jutott az ember eszébe, hogy milyen csúnya meg lóképû, csak ha netán egymagában elkomolyodott.

Csutak néni mindig örömmel sirült ki a konyha ajtaján, amikor a kutya ugatott, lám ki jön hozzá. Mindig nagy hanggal és kitörõ örömmel fogadta a vendéget. Soha nem volt olyan sürgös munkája, hogy azt ne tehette volna le, amikor valaki betért hozzá. Amikor pedig a vendég készülõdött elmenni, mindig marasztalta, hogy hátraszaladhasson a hátsó udvarba tojásért, almáért vagy valami zöldségért, amit aztán valahogyan mindig belegyömöszölt a szabadkozó vendég szatyrába.

Amikor megöregedett, meglátogattam õt a kisfiammal, aki akkor négyéveske volt. Csutak néni ott ült a csergével leterített padkán, csendben, mosolyogva, mindha csak várt volna valamire, valakire. Amikor köszöntöttem, válaszolt, de láttam rajta, hogy már nem ismer meg. Amikor viszont a kisfiamat állítottam eléje, mintha csak felébredt volna, és ugyanazzal a kitörõ örömmel meg szeretettel hajolt hozzá, ahogyan annak idejét engem szokott fogadni. Öcsike drága!... – szólította meg a kisfiamat, az én gyerekkori becenevemmel. Láttam rajta, hogy az öregkori meszesedés miatt, már nincs meg neki valóság és idõ érzéke. A kisfiamban engem ismert fel... Csak álltam ott meghatódva és hosszasan néztem a volt dajkám megöregedett arcát. Akkorra már kitelt a sovány, ráncos arca és csudamódra, mintha megszépült volna. Mintha öregségére szebb lett volna, mint fiatal korában... Csak ült ott a padon, csendben és mosolygott... Mintha várt volna valamire, valakire...

Kevés az Istennek szentelt élet, ha nincs benne szeretet és bõségesen elég egy dolgos parasztasszony élet, ha van benne szeretet...

( 1Kor 13:8; 13) A szeretet soha meg nem szűnik. ... Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.    

Ima: Uram Jézus, Te elõbb szeretsz minket, mintsem mi viszontszerethetnénk Téged. Add kérlek lelkünkbe szereteted, hogy kiáraszthassuk azt környezetünkre, és így megdicsõíthessük a mennyei Atyánkat a világban. Ámen.